Megtanulni élni

Talán az egyik legnehezebb dolog, több évnyi megfeszített munka után szembesülni azzal, hogy nem kellünk, vagy a másik fél nem úgy értékeli amit csináltunk, sőt akár semmibe is veszi. Én szinte belebetegedtem, kikészültem, nem tudtam mással foglalkozni. Csak erre gondoltam, csak erről beszéltem, nyilván mindenkinek az agyára mentem, még akkor is, ha igazat adtak nekem. Körülbelül két hónap után rájöttem, egyet tehetek. Ha nem tudok változtatni rajta, hát hagyom, hadd történjen, hiszen nem lehet véletlen. El kell fogadnom, hogy nem mindig én alakítom a dolgokat, nem mindig úgy jó, ahogy én képzelem - és itt nem hétköznapi, földi dolgokról van szó. Van valami a levegőben. Tanítást kapok, nem is akármilyet. Kemény tanítás, ami arra oktat, hogy hogyan tanuljak meg élni boldogan, magam miatt. Hogyan engedjem el az általam problémaként megélt dolgokat. Természetesen segítséget is kaptam. Nem csak barátok hívták fel a figyelmemet arra, hogy lehet ezt másként is, de teljesen véletlenül a kezembe került OSHO Hírnév vagyok és becsvágy című könyve is. Amikor elkezdtem olvasni, olyan volt, mintha nekem, erre az időszakra írták volna. Nagyon jó és főleg megnyugtató érzés volt. Most próbálom követni, elfogadni, megtanulni, hogyan hagyjam menni az életet.

Ez persze nem jelenti azt, hogy soha nem kell küzdeni, mindent el kell fogadni olyannak amilyen. De ha az ember nagyon figyel, érzi, mi az ami miatt kár könnyeket ejteni, kár miatta félni, vagy küzdeni ellene. Sokkal jobban érzem magam, újra tudok mosolyogni...

Feladatok - végrehajtás kötelező

Igen, a felmondáson gondolkodtam és igen, elkezdtem állást keresni. Úgy éreztem, hogy ezt nem lehet így tovább csinálni. Mindig is rosszul viseltem az igazságtalanságot, rosszul tűrtem, ha nem hagytak kibontakozni, de azt is, ha érzetem, valaki jogtalanul bánt. Az elmúlt egy hónapban sorra mindenre sor került, egyre többször, ezért döntöttem úgy, hogy az első adandó alkalommal lelépek. Ezzel persze minden tervemet, elképzelésemet áthúzom, de hát még így is alakulhatnak jól a dolgok... Még mielőtt léptem volna, felhívtam a látót, akit rendszerint megkérdezek amikor bizonytalan vagyok. Egyértelműen azt mondta, hogy nem szabad váltanom, hiszen 1. én az ilyen földi dolgokon könnyedén túl szoktam lendülni, 2. ezek a nehézségek feladatok, tanítások, így meglógni sem tudok előlük, hiszen egy munkahely váltás után az új helyen még durvább verzióban törnének rám. Azt javasolta, hogy szépen, mosolyogva vállaljak minden feladatot, csináljam végig amit kérnek és csak maradjak csendben, amikor eljövök a munkahelyemről akkor pedig kapcsoljak ki és magammal és a párommal foglalkozzak. 

Talán tényleg itt az ideje, hogy kicsit lassítsak, védjem magam a negatív energiáktól. Ez egész jól sikerült is, hiszen néhány nap alatt eltűnt rólam az a gonosz lélek, amit érzékelt - és ezt annak köszönhetem, hogy tisztítottam magam. Hogy hogyan? Kértem az őrangyalom, hogy szabadítson meg tőle, védőburkot képzeltem magam köré. Talán furcsának hangzik, de ha arra gondolunk, hogy a képzeletünkkel mennyi mindent meg tudunk oldani. A védőburok az egyik legjobb védekezési forma, érdemes kipróbálni. Én mindig egy színes, pillangós védőburkot képzelek magam köré és ha visszagondolok, hogy milyen szerencsésen szoktak elsülni a dolgaim az elmúlt években, mondhatom, tökéletesen működik.

Párhuzamos dimenziók?

Az elmúlt napokban nagyon furcsa dolgok történtek velem. Ahogy dolgozom, vagy főzök, vagy bármi hasonlót csinálok, néha bevillan egy kép, és a másodperc tört részéig tudom is, hogy mi az, hol van/vagyok, mi történik, vagyis teljesen otthonosan érzem magam benne. Mintha egy pillanatra átlépnék egy párhuzamos dimenzióba.

Utána mindig egy fajta vágyakozás fog el, hogy inkább ott maradnék, pedig amint vége lesz már nem is tudom mi volt az, mit csináltam, hol voltam. Legfejlebb csak színek, érzések maradnak utána... Utoljára a munkahelyemen, a számítógép előtt ülve tapasztaltam és olyan volt, mintha egy bordó konyhabútor előtt állnék egy konyhában. Nem tudom mi lehet ez, de bízom benne, hogy egyszer rájövök, hogyan kell tovább maradni benne...



El kell mondani!

Már többször megfogadtam, hogy ha valamilyen megérzésem van, azt azonnal elmondom valaki olyannak, akiben megbízom. Ha több embernek is eltudom mondani, az még jobb. Ugyanis már nagyon sok olyan eset volt, hogy valamit előre láttam, vagy éreztem, de mivel nem mondtam senkinek, elég bután vette ki magát, hogy utána azt bizonygattam, hogy én ezt előre tudtam.

Ezt kellett volna tennem pénteken is, amikor folyamatosan azt "hallottam":  "Meg fog halni egy világsztár! Meg fog halni valaki, akit mindenki ismer!"

Valamiért úgy éreztem, hogy egy idősebb film rendező lesz, vagy hasonló. Nem tudtam pontosan, de abban biztos voltam, hogy néhány napon belül valaki olyan fog meghalni, aki vezető hír lesz.Szombaton pedig címlapra került, hogy meghalt Amy Winehouse.

Ugyanezt éreztem, mielőtt meghalt Michael Jackson. Már két héttel korábban ahányszor a hírekben hallottam a nevét, az ugrott be, hogy: "Meg fog halni!" De nem foglalkoztam vele. Azonban aznap, amikor bemondták a rádióban, szinte közömbösen fogadtam, mint egy régebbi hírt, hiszen már tudtam.

No, pontosan az ilyenek miatt döntöttem úgy, hogy minden megérzésemről be fogok számolni valakinek, vagy legalább leírom ide, még akkor is, ha kiderül butaság volt. Mert amikor jók a megérzéseim, nekem is egy biztosíték, hogy nem csak képzelődöm.

Kártyám kártyám mondd meg nékem...

Újra elkezdtem használni az angyalkártyám! Nagyon jó érzés, már el is felejtettem, mennyire. Nem azért nem használtam, mert csalódást okozott, vagy nem volt kérdésem. Egyszerűen mindig elfelejtettem, mire odaértem, hogy húzhatnék. De mostanában szerencsére egyre többször jut eszembe, és újra meg újra megdöbbent, mennyire jó válaszokat ad, milyen kézenfekvő egy egy kártya jelentése, pedig nem is gondolnék rá.

Számtalan kérdés vetődik fel bennem, úgy érzem sötétben tapogatózom, nagyon sokszor bizonytalan vagyok és nem tudom merre tovább. A kártya nem hagy cserben, és ha nem is adja meg a végleges választ, legalább elindít egy úton. És sokszor már az is milyen nagy segítség! :)

A másik pozitív változás, hogy újra kezdenek visszatérni a látomásaim. Igaz, néha ijesztőek, de nagyobb az öröm, amit érzek, amikor egyre több van belőlük. Például láttam egy barátom feje fölött egy fekete foltot, amiről kiderült, hogy a gonosz énje kiíértgette. Az kifejezetten hidegrázós, kellemetlen volt. De például egy ismerős körül rózsaszín virágokat láttam egy komoly nagy műtét előtt. Kiderült, amit láttam, az a kedvenc virága. A műtét pedig, ahogy éreztem, sikeres volt.

Az intuícióim is erősödtek. Ez időnként elég megterhelő, néha nagyon elfáradok estére - egy-egy forgalmasabb nap után :) De szeretnék fejlődni, érzem magamban az erőt, hogy még többet és többet tanuljak.

Kívánom, hogy minél több ember tapasztalja meg, milyen jó érzés, amikor rájön, hogyan kell figyelni az ilyen megérzésekre, látomásokra. Mert mindenkiben ott van. Csak a világunkban nagyon sokan dolgoznak azon, hogy az emberek ne figyeljenek oda rájuk - így könnyebb terelgetni őket.

Hol az otthon?

Nagyon rossz előérzettel indultam el Olaszországba, Pescinába. Féltem attól, hogy nem lesz valami rendben, nem tudtam mitől, de féltem. A repülő eleve késéssel indult, ami még inkább elbizonytalanított. Kértem ugyan segítséget, hogy rendben menjen minden, de nyugtalan voltam.

A rossz érzés szinte azonnal elmúlt, ahogy Rómában leszálltunk a gépről és egyre jobban éreztem magam. Elmúlt a gyomorfájásom, kisimultnak éreztem magam és hirtelen fel sem merült benne, hogy bármilyen gondom van az életben. Magába kerített az otthon vagyok érzés. Tudom, magyar létemre normálisan nem illik olyat írni, hogy én nem Budapesten vagy bárhol Magyarországon érzem, hogy otthon vagyok. Az itteni nyugalomban, jókedvben érzem magam jól. Annak ellenére, hogy otthon folyamatosan a pörgést keresem, Olaszországban bármit megadnék érte, hogy itt, egy nyugodt helyen dolgozhassak.

Talán az otthoni pörgés csak álca? Magam elől akarom elrejteni, hogy nem érzem jól magam? Hogy nem vagyok otthon és hiányzik valami?

Amerre megyek madártollakba botlom, még az apartmanban is. Szinte hallom, ahogy folyamatosan azt suttogják, hogy itt a helyed. És nem úgy mint egy turistának, aki élvezi a pihenést, de egy hét után már kezd hiányozni neki az otthona.

Biztosan van valami fontos feladatom Magyarországon, hogy mindig otthon tartottak. Két éve már az olasz álláshirdetéseket nézegettem, amikor vett egy fordulatot az életem és mégis maradtam. Most is látom, hogy nem lehet felrúgni az ottani dolgaimat. De mindenképpen választ fogok kérni arra, hogy miért zajlik ez benne. Ráadásul idén nem utoljára járok Olaszországban - köszönet érte - így még párszor le kell játszanom magamban ezt a meccset.

Talán megtalálom a helyem, a nyugalmam. Addig is marad a hitegetés, hogy itt élni már biztos nem lenne olyan jó, mint ahogy gondolom. Ennek csak az mond ellent, hogy elég jók a megérzéseim :)

Próbatételek

Tegyük fel, hogy tényleg még a születésünk előtt vállalunk feladatokat, és ahhoz, hogy teljesítsünk mindent folyamatos próbatételeknek kell elegettennünk. Többnyire utólag ébredek rá, hogy egy-egy próbán estem át. Máskor érzem, hogy valamit nagyon nehezen teszek meg, vagy nehéz ellenállni. No olyankor tudom, nagyon kell figyelnem, hogy megfeleljek és ne okozzak csalódást. Kinek? A környezetemnek, magamnak, azoknak, akiknél a feladatokat vállaltam születésem előtt.

Nehéz a hétköznapi feladataimra koncentrálnom, ingerült vagyok és folyamatosan fáradt. Talán tudom is a megoldást, mégsem bírok lépni. A kiutat keresem, mintha nem tudnám, hogy nincs más helyes megoldás, csak amit legbelül érzek.

Bár a jelenlegi társadalmi normákat nem mindig tudom elfogadni, tisztában vagyok azzal, mi a helyes és mi nem. Csak azt sajnálom, hogy mára már annyira nem figyelünk a szemmel nem látható dolgokra és időnként nem is akarjuk meghallani a kívülről érkező tanácsokat, hogy azt hisszük nem lehet másként élni, mint ahogy a társadalom elvárja.
Próbálom összeszedni magam, nem kiabálok senkivel, ha mérges vagyok és hallgatok a szűnni nem akaró belső hangra. Elvileg nem csaphat be...

Angyalok angyalok

A világ egyik legjobb dolga, hogy angyalok vigyáznak ránk. Néha annyira erősen érzem a közelségét, hogy szinte könnybe lábad a szemem. Érzem ahogy a jobb vállam mellett áll, érzem ahogy néha szinte megfogja a vállam, hogy segítsen a helyes irányba menni. A tudat, hogy valaki úgy fogad el, ahogy vagyok, mindig azon van, hogy segítsen elképesztően jó. Időnként szinte cinkosan rám mosolyog vagy jeleket küld.

Az elmúlt körülbelül egy évben nagyon ritkán használtam az angyalkártyám és az állandó fáradtság miatt a jeleikre sem figyeltem. De mostanában egyre többször veszem elő a kártyát és próbálok meditálni. Aki nem csinálja, nem is gondolná, hogy mennyit tud segíteni, már én is szinte elfelejtettem.

A meditálás is nagyon sokat segít, hogy meghallgathassuk az üzeneteinket. Mint amikor a telefon üzenetrögzítőjét hallgatjuk meg. Megnyomjuk magunkon a kikapcsoló gombot és hallgatjuk az üzeneteket.

Sokan az életük utolsó napjaiban arról számolnak be, hogy rég nem látott, halott rokonok arcát látják a falakon. Már nem is kérdéses nekik, hogy értük jöttek, várják őket, hogy esetleg segítsenek átkelni. Az utolsó napokban könnyebben ellazulnak már, ahogy kezd átlépni a lélek egy másik dimenzióba, fogékonyabbak arra, hogy meghallják az üzeneteiket. Szerencsére nem kell haldokolni ehhez. Csak egy kicsit segíteni magunknak, hogy jobban halljunk... tényleg nagyon megkönnyíti az életet. Hiszen az angyalaink jobban tudják mi a jó nekünk mint mi, hiszen a múltunkat és a jövőnket is ismerik.

Jó lenne tudni mi van körülöttünk?

Az utóbbi időben szerencsére meglehetősen nagy a nyugalom otthon. Semmi nem esik le, nem mozog, nem félek a folyosón. Béke van. De például ma délelőtt a munkahelyemen a közel 3 méter magas bőr borítású ránézésre is nagyon súlyosnak tűnő ajtó kezdett el nyikorogni. Még huzatban sem csinált ilyet eddig. Talán ez lehet az egyik oka annak a folyamatosa feszültségnek, ami bent uralkodik néhány hete?

Mindenkinek rossz a kedve, fizikailag is rosszul vagyunk. Bár nem éreztem, hogy bárki "láthatatlan" van a közelünkben, a mai ajtós dolog elgondolkodtatott.

Rengeteg ember fordul meg nálunk, régi épület és mi is pont elég sokan vagyunk ahhoz, hogy ide cipeljünk rossz energiákat.

Lehet, hogy egy kisgyereket kellene idehozni. Hihetetlen dolgokat produkálnak. Párom unokaöccse is néha olyanokat mond, hogy elakad a szavunk. A múltkor is miközben a kis bicikliével játszott valakihez beszélt, hogy ne akarjon az övével játszani, kérjen magának. Azt mondta, a szomszéd kisfiúval beszélget, aki persze nem volt ott.

Irigylem őket. Olyan jó lenne, ha képesek lennének megtartani ezt a képességüket. Nagyon sokban segíti az életet, ha nem csak aszerint élünk, amit szabad szemmel látunk.

Talán egyszer eljön az az idő is, amikor nem kell szégyellni, hogy másban is hiszünk és számunkra vannak olyan értékek is, amelyekről elfeledkezett a világ. Na persze nem mintha szégyellném, de sajnos még sokszor meg kell gondolni hogy miről beszélek és miről nem.

Az indigók ezért is jöttek. Talán sikerül felnyitni a hitetlenek harmadik szemét :)

Segítő gyertya

Érdekes dolog, hogy egy gyertya, ha a megfelelő energiákkal van ellátva milyen nagy segítséget tud nyújtani. Korábban heteken keresztül égettem az úgynevezett Ideális társ bevonzó gyertyát. Alig két évvel ezelőtt égett el. Meditáltam mellette, imádkoztam, kértem, hogy segítőim segítsenek, hogy megtaláljam a párom. Két héttel azután, hogy elégett találkoztam újra a régi nagy szerelemmel, akivel azóta is együtt vagyunk. Azóta ajánlom akinek csak lehet, és többnyire segít is.

Ezt követően egy nehezebb időszak után, amikor többször veszekedtünk vettem egy tértisztító gyertyát is, ami egy kicsit nyugodtabbá változtatta a kapcsolatunk - igaz azért a hatás ebben az esetben nem tökéletes :)

Utoljára pedig a nálunk tanyázó szellem miatt vettem egy gyertyát, ami az itt ragadt lelkeket segít tovább menni. Az előző bejegyzésben írtam arról, hogy minden leesik, minden mozog. Ezért is vettem meg ezt a gyertyát. A másik lehetőség a szenteltvíz lett volna, de a gyertya szállítása egyszerűbb.

Alig néhány este alatt égettük el, és azóta már nem érzem a nappali sarkában ácsorgó lelket és szerencsére semmi nem mozog indokolatlanul.

Jók ezek a segítő eszközök, megkönnyítik azt, amiről úgy gondoljuk nem vagy csak nehezen megoldhatóak.

Minden leesik....

Hétvégén szinte ki sem tettük a lábunkat a lakásból. Takarítottam, főztem, pakolásztam. Miután végeztem a fürdőszobával leültem a nappaliban (ez elég távol van a fürdőszobától) és hallottam egy nagy csattanást. Nem foglalkoztam vele, gondoltam, hogy talán eldőlt valami a tárolóban, vagy ilyesmi. Aztán nem sokkal később amikor újra beléptem a fürdőbe, láttam, hogy leesett az egyik tusfürdőm a kád széléről. Akkor arra gondoltam, talán csak nem elég stabilan tettem le.

Este barátnőm jött vendégségbe, amikor hallottunk egy újabb csattanást - arra még nem jöttünk rá, hogy mi lehetett.

A következő fura dologra csak másnap reggelig kellett várni. Betettünk egy konyhagép alkatrészt a mosogatógépbe, amit nem kellett volna. Miután elég nagy mennyiségű víz szorult bele, feltettük a radiátorra, hogy kiszáradjon. Párom feltette egyféleképpen, majd én átfordítottam, ő vissza. Megbeszéltük miért kell úgy maradnia, ahogy ő akarja. Én elfogadtam, nem is foglalkoztam vele többet.

Majd egyszer csak ránéztem, és a súlyos műanyag darab újra "átfordult". Néztünk egymásra, mert egyikünk sem nyúlt hozzá és magától bizony nem tud csak úgy átbillenni...

Fura érzés volt.

Ezt már csak az tetézte, amikor az ebédet készítettem a konyhában, és miután hallottam, hogy a párom kilépett a konyhából, becsukódott a mosogatógép ajtaja. Azonnal visszahívtam, rákérdeztem, hogy ő volt-e, holott tudtam, hogy ő nem lehetett. Meg is erősített ebben. Megpróbáltuk. A mosogatógép magától, vagy egy lágy szellőtől nem tud becsukódni. Erőt kell kifejteni hozzá, hogy beakadjon...

Pötyike, a szomszéd néni két hete, hosszas szenvedés után eltávozott...

Szellemes wellness

Úgy döntöttünk, a két ünnep közöttelutazunk, kikapcsolódunk és mindezt nagyon szép környezetben, lehetőleg úgy, hogy semmit ne kelljen csinálni, kiszolgáljanak minket. Erre tökéletes megoldás volt egy Budapest közelében lévő wellness kúria. Nagyon jól éreztük magunkat, sokat pihentünk. Egyedül az éjszakák voltak rázósak.

Az elmúlt néhány évben megszoktam, hogy éjszaka, vagy akár napközben érzek lelkeket, tudom, hogy segítséget szeretnének és kezelem valahogy az egészet. Itt azonban olyat tapasztaltam, amit már rég nem. Folyamatosan éreztem, hogy van valaki a szobában. Éreztem, hogy az ágyamnál áll, és annyira féltem, hogy elaludni sem meretem. A páromat nem ébreszthettem fel állandóan, hogy "vigyázzon rám", viszont teljesen lebénultam a félelemtől. Annyira, hogy nem mertem az éjjeli szekrényen lévő telefonhoz nyúlni, hogy megnézzem hány óra van, az éjjeli szekrényen núl lévő villanykapcsolóra pedig gondolni sem mertem, olyan messzire nem mertem kihajolni. Így órákon át csak feküdtem, keresztbe rakott kézzel és az őrangyalomhoz imádkoztam.

Most először láttam, becsukott szemmel egy arcot is. Vagy legalábbis valami arra emlékeztetőt. Nagyon félelmetes volt. Próbáltam erősíteni magamban, hogy nem tud bántani, mégis borzasztó érzés volt.

Utolsó este pedig már a szobában voltunk, amikor elment a villany, abban a szárnyban minden szobában. Először még nem is ijedtem meg, csak akkor lett urrá rajtam a félelem, amikor a párom a világító telefont az álla alá tette, így alulról világította meg az arcát. Tudtam, hogy nem ketten vagyunk és annyira féltem, mint még soha. Ő persze nem értette, mi a bajom, hiszen máskor nem szoktam félni.

A folyosóra menekültem a fénybe, ahol megnyugodtam és kértem segítséget, valamint próbáltam elküldeni azt a valakit aki még a szobában volt.

Ennek ellenére szerencsére pihenten tértem vissza, és azóta újra jól alszom. Máig nem értem, miért féltem annyira. Remélem többször nem kell átélnem és ha mégis ilyet érzek, sikerül legyőzni a félelmem. Mert ugye nem igazán tud bántani, csak segítséget szeretne, amit én még egyelőre nem biztos, hogy meg tudok adni.

Rosszhírhozó

Arról talán már írtam, hogy nem csak én veszek észre fura dolgokat, látok, érzek ezt-azt. A szüleimnél hasonló dolgok fordulnak elő. Inkább anyával beszélgetek ilyenről. A negyvenes évei közepén járó édesanyám sokkal nehezebben fogadta el, hogy lát szellemeket, egyebeket.

Nagyapám, anya édesapja tavaly előtt szeptemberben hagyott itt minket. Akkor beszélt róla először, hogy látott valamit. "Képzeld, láttam egy szürke kabátos pasast kimenni a házból. Teljesen hülye vagyok, hogy már ilyeneket képzelek!" - mondta akkor anya. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy ez nem csak képzelgés. Tényleg láthatott valamit, és ne magyarázza be magának, hogy csak képzelődik, hiszen már a kicsi gyerekeknél is itt "rontják el". Azt mondják a szülők, hogy jajjj biztos nem láttál semmit, nincs ott senki, ne beszélgess a fallal, nincs ott senki akihez szólhatnál. Nos erről kellett meggyőznöm, hogy valószínűleg ott ment az a valaki, akit látott.

Nagypapám halála előtt közvetlenül többször látta, főleg akkor, amikor már szinte öntudatlanul feküdt a kórházban. Aztán a "látomások" elmúltak a halála után. Pár hétig nem is jelentkeztek, aztán egyszer csak újra kezdődtek. Nem értette miért, de a férfi megint elkezdett átjárni a lakáson. Egészen addig a napig, míg hamarosan meghalt az anyósa. Ezt követően újra jelentkeztek amikor a párja egy rokona halt meg néhány hét múlva és most ősszel megint, mielőtt egy közeli rokon halt meg. "Magdi halála előtt is láttam, és most újra látom..." Rémisztő hallani és csak remélni tudjuk, hogy ezúttal téved, igaz, az elmúlt hónapok tapasztalata nem ezt mutatja....

Az azonban fontos, hogy merjünk hinni a szemünknek - főleg a harmadiknak.Merjük segítségként használni a látomásokat és bízzunk magunkban. A segítséget azért kapjuk, hogy fogadjuk el. Ártani biztosan nem fognak nekünk a segítőink!