Köszönöm a bátorító megjegyzéseket, figyelmeztetéseket. Nem is igazán tudom, miért nem írtam. Talán a fáradtság, talán az, hogy nem történt olyan, amit mindenképpen meg akartam osztani.
Most, hogy itt ülök a gép előtt, mégis rá kell jönnöm, annyi minden történt, hogy nem is értem miért nem írtam. Talán szeretünk mindent arra fogni, hogy sok a munka, nem értünk rá... talán én is ebbe a hibába estem. Pedig... egy percig sem unatkoztam. Szerető őrangyalom számtalan esetben bizonyította, hogy mellettem van, még akkor is, amikor én gyerekesen viselkedem és nem vigyázok magamra. Cegléden voltam annál a látónál, aki néha segít megtalálni az utamat az életben. Megnyugodva, vidáman jöttünk vissza Budapestre barátnőmmel, amikor a város szélén, a lámpánál indultunk és a mögöttem álló autóban láttam, hogy grimaszol a sofőr. Úgy gondoltam, megmutatom, milyen gyors vagyok. "Sikerült" is, nem tudott megelőzni, azonban nem készültem arra, hogy a bukkanó után rögtön végződik a dugó. Alig néhány méterem volt... Nagyon féltem, és csak annyit mondtam: kérlek vigyázz ránk! Túlzás nélkül mondhatom, alig néhány cm-re álltam meg az utolsó autó mögött. Nagyon hálás voltam, szinte éreztem, hogy odateszi a kezét a két autó közé... megmagyarázhatatlan érzés, de aki már tapasztalta, tudja, miről beszélek.
De ebben az egy hónapban újra próbára tettek. A kórházban idén tavasszal két gyerkőcöt veszítettünk el... Eközben Márkó elveszítésének már első évfordulója is eljött. A jótékonysági koncert, amelyet az ő emlékére rendeztek életem egyik meghatározó élménye volt... a fogyatékosokból álló együttes, a Nem adom fel alapítvány szervezésében csodálatos dolgot művelt, a műsor olyan megható volt, hogy aznap már tértünk magunkhoz. Végig sírtuk a koncertet, nagyon nehéz pillanatok voltak. De éreztem, és szerintem mindenki érezte, hogy Márkó is ott van és szinte kéri: naaa, ne sírjatok már, hiszen jól vagyok... Nagyon hiányzik... Talán ezért is van, hogy minden héten egyre inkább várom, hogy mehessek a kórházba, és lássam a gyerkőcök mosolygós arcát. Annyira feltölt, hogy kár lenne hasonlatot keresnem. Az alapítványnál (www.agyszinhaz.hu) is sokat beszéltünk erről. Vannak akik nem értik, hogy viseljük el hétről hétre a daganatos gyerekekkel való találkozást. Egy titok van: mindenre gondolok, csak arra nem, hogy ők betegek. Így tudom őket egészséges emberként kezelni, amitől annak is érezhetik magukat. Mi más kell még a gyógyuláshoz, mint az, hogy elhidd: Egészséges vagy!!!
Hogy a látó mit mondott? Nagyon nagyon sok mindent. De minél többet járok nála, egyre inkább rá kell jönnöm, hogy nem is a jóslatokra vagyok kíváncsi, hanem azt szeretném, hogy szembesítsen azokkal a dolgaimmal, amelyeket magamnak sem merek bevallani.
A múlt héten találkoztam egy ismerősömmel, akivel amúgy nagyon ritkán tudok beszélni. Elmondta azt, amit már nagyon sokan. Azt, hogy nagyon jó érzés nekem mesélni, annak ellenére, hogy keményen megmondom a véleményem. Fura dolog, hogy bárkit merek kritizálni, kíméletlenül, vagy egyszerűen csak hallgatok, mégis a végén azt mondják, nagyon jó volt beszélgetni. Nem tudom mi a titok. De jó lenne, ha engem is kritizálna valaki... Szeretném ha szembesítenének a hibáimmal. Nem szabad félni attól, hogy meghallgassuk mások véleményét. Itt a példa, van rá igény.
És végül egy kis hátborzongás... A múlt héten éjjel leesett a hálószobámban egy nagy kép a falról. A lábamra, szerencsére nem a fejem felett lógott. Percre pontosan akkor, amikor napokkal korábban a párom ordítva ugrott ki az ágyból - és éreztem a negatív energiát, ami kiszállt a szobából. Ha ez nem lett volna elég, másnap egy közeli ismerősöm elmondta, hogy egy órával később nála a körömkefe ugrott be a mosdókagylóról a kádba...
Érdekes dolgok ezek, és elég nehéz emlékeztetni magam, hogy nem szabad félni akkor sem, ha ezek különböző entitások miatt vannak, hiszen olyan bajt nem tudnak okozni, mint a bugyuta sorozatokban, vagy horrorfilmekben. Nos és ugye amúgy is vigyáznak ránk! Köszönjük!
