Gondviselés

Zsemléket akartam venni, összesen hat darabot, másra nem is volt szükség. Az Örs vezér terén jutott eszembe, gondoltam úgy a legkönnyebb megállni, ha a Sugár parkolójában leteszem az autót, felszaladok, megveszem a zsemléket és már mehetek is haza - fáradt is voltam, és tudtam hogy ennek ellenére még  késő estig dolgoznom kell. A bolt szinte üres volt - kevés vásárló, nulla pékáru. Amikor még csak közeledtem a pult felé már láttam, hogy nagyon kevés maradt, de gondoltam hat zsemle, vagy legalább kifli még lesz. Egy sem volt... A fáradtság, a düh, az elkeseredettség olyan erővel tört rám, hogy majdnem sírtam. Tudtam, hogy át kell mennem egy másik, távolabbi üzletbe. Fel sem merült bennem, hogy próbáljam a jó oldalát keresni, hiszen annyira elegem lett. Visszasiettem az autóhoz, ahol hiába nyomogattam már pár lépéssel korábban a kulcsot, nem reagált. Nah, gondoltam, még ez is. Amikor aztán odaértem megvilágosodtam: az autó azért nem reagált, mert nem volt bezárva - nyitva hagytam a nagy sietségben. És persze hirtelen nagyon boldog lettem, hogy nem maradt semmilyen pékáru. Hiszen akkor talán még megyek egy kört a polcok között, végig állom a sort. Ez alatt akár ki is pakolhatnak mindent az autóból - bármilyen akadály nélkül - ha egyáltalán ott hagyják.

Természetesen ezek után boldogan mentem át a másik üzletbe, ahol még fél nyolckor is nagyon sok friss zsemle volt...

Azt hiszem ez tipikusan olyan apróság, amiből tudhatjuk, vigyáznak ránk.

Csoda

"Az életnek csaknem minden baja abból ered, hogy hamis fogalmaink vannak arról, ami történik velünk." (Stendhal)

Interneten találtam a lent található szívbemarkoló történetet. Különösen azért érintett meg, mert én is hetente találkozom beteg gyermekekkel. Nap mint nap szükségük van a csodára és minden gyógyulás maga a csoda, amiben szerencsére van is részünk. Ez ad erőt, ha a csoda valamiért mégis elmarad. De nem csak ránk, mindenkire ráfér egy kis segítség, hogy tudjon hinni a csodákban - hiszen léteznek!

ISTENI CSODA A PATIKÁBAN

Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy persely malacot. Kiöntötte a padlóra a malacban lévő érméket és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket a malacba, és kisurrant a hátsó ajtón.

A hat háztömbnyire lévő patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el volt foglalva.

Tess - így hívták a kislányt - megcsoszogtatta a lábát a padlón. Semmi.

Megköszörülte a torkát úgy, hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit
csak lehet. Ez sem volt sikeres. Végül elővett egy érmét és megkocogtatta a pult üvegét. Ez használt!

- És te mit szeretnél? - kérdezte a patikus érezhetően bosszús hangon. - Éppen a testvéremmel beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam - tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a kérdésére.

- Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni veled - mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon. - Az öcsém nagyon beteg és egy csodát szeretnék venni neki.

- Tessék? - fordult hozzá a patikus.

- A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében, és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül egy csoda?

- Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem tudok neked segíteni - felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.

- Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha nem lenne elég, kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül.

A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett, jólöltözött férfi volt.Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte: - Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek szüksége?

- Azt nem tudom - válaszolt Tess könnyes szemmel - csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt mondta, hogy valami operációra volna szüksége. De Apu nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én pénzemet.

- Mennyi pénzed van? - kérdezte a chicago-i férfi.

- Egy dollár és tizenegy cent - felelte Tess alig hallhatóan - Ez az összes, ami van, de tudok többet is szerezni, ha kell.

- Nahát, milyen csodálatos véletlen! - mosolygott a férfi - Egy dollár
és tizenegy cent - éppen az a pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az
ára.

Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a kislányt: - Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.

A jólöltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt, sebészorvos, aki az idegsebészetre specializálódott. Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen, egészségesen. Anya és Apa boldogan beszéltek arról az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett. - Ez a műtét egy igazi csoda volt - suttogta Anya - vajon mennyibe került volna?

Tess mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a csoda: egy dollárba és tizenegy centbe. No és egy gyermek töretlen hitébe. Egy csoda nem a természet törvényeitől függ, hanem magasabb törvények működésétől.

Forrás: Astronet.hu 

Gyógyítás...

Nem gondolom, hogy gyógyító erőm van. Illetve nem vagyok benne biztos. Mégis egyre több pozitív élményem van. Az emberek jobban érzik magukat a környezetemben, elmúlik a fejfájásuk, a szédülés vagy éppen a fáradtság, nyúzottság. Pár napja csak energiát akartam adni valakinek, de még engem is meglepett ami történt. A két tenyeremet összedörzsöltem - ahogy mindig, ha energiát akarok adni - és a fej fölé tartottam. Kértem az angyalomat és néhány gyógyító szellemet, hogy segítsenek. Olyan erővel éreztem a jelenlétüket, hogy szinte a szememet sem bírtam felnyitni. A tenyeremben pedig olyan erős bizsergést éreztem, mintha égne, vagy egy erősen masszírozó felületre tettem volna, pedig nem ért hozzá semmihez és senkihez. Mégis az volt a legmegdöbbentőbb, hogy nem csak én éreztem ezt, hanem az is, akire irányítottam az energiát, de egy másik, a közelben lévő ember is. Ő a kezében érezte az energia áramlását is. Néhány perc telt el, mégis annyira fáradtnak éreztem magam, mint máskor több nap kemény munka után.

De volt olyan tapasztalatom is, amikor egy-két óra beszélgetés után valaki elmondta, hogy elmúlt a fejfájása, míg beszéltünk. 

Nem tudom, hogy ez mennyire függ tőlem, hogy azért segít-e, mert mások hinni akarják, vagy tényleg létezik? Sokszor az is elég, ha csak arra gondolok, hogy mit kellene meggyógyítani, vagy a fájdalom forrására, máskor a két tenyeremet összedörzsölöm és a kérdéses terület fölé emelem. Ennek köszönhetően már múlt el kínzó felfázás néhány perc alatt. Vagy hányinger, gyomorfájás.

Talán csoda, talán varázslat, talán egyszer megkapom a választ úgy, ahogy a különböző ajándékokat is, de az is lehet, hogy soha nem tudom meg a magyarázatot. Abban azonban biztos vagyok, hogy nagyon sok ember rendelkezik ilyen adottságokkal, csak nem tudják vagy nem akarják használni. Én azt szeretném, ha használhatnám ezt az ajándékot és minél több emberen segíthetnék.

Vigyáznak rám!

2012 - az ötödik dimenzió

Bár nagyon nem akartam, mégis úgy alakult, hogy megnéztem a 2012 című hollywoodi katasztrófa filmet. Bár az elején elhangzott a maja naptár, biztos vagyok benne, hogy a forgatókönyvírók vagy nem olvastak róla soha, vagy nem akartak egy ezoterikus/túlvilági dolgokról szóló filmet készíteni, hanem sokkal inkább egy hatásvadász kasszasikerre gyúrtak. A látványt tényleg nagyon szépen kidolgozták, és ha nem 2012-ről szólt volna, hanem egy "egyszerű világvége film" lett volna, azt mondom rendben is van. De mivel 2012 a jóslatok szerint másról fog szólni, próbáltam elvonatkoztatni végig, míg a megsemmisülő épületeket, földrészeket láttam.

Amennyire az olvasmányaimból tudom, nagyon sok fájdalom, katasztrófa és egyéb rettenet várható még a következő három évben, de aztán a Föld megújul, egy csodálatos újjászületésről van szó, amely után az emberek békében élnek, megszűnnek a nagyon rossz dolgok. Könnyebbnek érezzük magunkat, tudjuk használni az olyan képességeineket, amelyeket eddig nem, vagy nem tökéletesen. Szabó Judit meditációs úton kapja az üzeneteket a következő dimenzióról és az "új" Földről." :

„A médiumi úton érkezett üzenetek szerint a Föld és minden lakója egy erőteljes átalakulási folyamaton megy keresztül: lehetőséget kap egy erőteljes, intenzív spirituális fejlődésre. Az átalakulás célja, hogy a bolygó és lakói a poláris tudatú, sűrű anyagi létből felemelkedjenek a viszonylag egységesebb tudatú, félanyagi létbe. Ilyen hatalmas, az egész Földet érintő változás igen ritkán adatik meg mind a Föld, mind az emberiség életében. Ráadásul mindez rendkívül rövid idő alatt megy végbe: kevesebb, mint egy emberi generáció alatt. Ez pedig igen intenzív átalakulást követel meg minden egyedtől, aki itt van a Földön, és csatlakozni akar a felemelkedés folyamatához. Az átalakulás a tudatot tágítja, miközben a lélekből eltávolít minden olyat, ami lehúzhatná az alacsonyabb létsíkokra.

Akinek sikerül megtennie ezt a nagy lépést, annak lezárul egy nagy szakasz az inkarnációs ciklusában. Új lappal indultok egy magasabb szintről. Azon a síkon is van születés és eltávozás, csak nem olyan nehéz, mint ahogy ti ismeritek. Ugyanúgy vannak érési folyamatok, ciklusok, hullámzások, csak lágyabban, örömtelibben.”

(http://www.astronet.hu/felhokkozulanap/2012-dimenziovaltas-34833.html)

Látomás2

Az isteni gondviselés segít, hogy ne érezzem úgy, hogy megbolondultam. A tegnap leírthoz hasonló látomásom volt már korábban. Talán egy hónapja jött be egy idősebb, özvegy férfi, hogy társkereső hirdetést adjon fel. Ahogy a kolléganőmmel beszélgetett láttam magam előtt egy tömegben, ahogy egy hölggyel beszélget. Láttam rajtuk, hogy boldogok. Megnyugodtam, hogy megtalálja a párját - amikor elmeséltem a látomást a kolléganőmnek, még nevettünk is, hogy nem szabadott volna engedni, hogy feladja a hirdetést, micsoda lehúzás ez :) Akkor azt kívántam, bárcsak követhetném, hogy mi lesz a bácsival. Jó lenne, tudni, hogy megtalálja-e a párját és hogy olyan körülmények között, ahogy azt én "láttam".

No, a novemberben megjelent újságból valami miatt kimaradt a hirdetése, ezért fel kellett hívnunk, hogy elnézést kérjünk. A bácsi boldogan újságolta, hogy semmi gond, mert egy nagy társkereső rendezvényen (ahol nagy volt a tömeg) megtalálta a párját és nagyon boldogok!

Én is boldog vagyok, örülök, hogy megtalálta a párját és hogy amit láttam az nem csak a fantáziám szüleménye.

Női megérzés? vagy több? Nem tudom, de a lényeg, hogy nagyon jó érzés és remélem, hogy még sok ilyenben lesz részem. Az pedig maga lenne a tökély, ha ezzel segíteni is tudnék.

Látomás?

Már nem először tapasztaltam azt a furcsa dolgot, hogy egy ember a közelembe jön és látom magam előtt bizonyos életképeit. Tegnap a bankban ültem, vártam a soromra, amikor megérkezett egy házaspár és talán a nő anyja. Sorszámot húztak és elsétáltak előttem. Megjelent a szemeim előtt egy 14 éves forma lány és egy 16 éves fiú. Olyan érzés ez, mint amikor valaki visszagondol egy fotóra. Így láttam magam előtt a gyerekeket, és valahol tudtam, hogy ők a házaspár gyerekei. Aztán beugrott egy gondolat: NAGY BETEGSÉG! - mindez nagyjából 20-30 másodperc, amíg átszaladt az agyamon. El is gondolkodtam, hogy ennyi minden hogy juthat eszembe egy ilyen ingerszegény környezetben, és persze az is kérdés, hogy miért? Vagy, hogy csak a fantáziám túl élénk és elképzelem, milyen lehet az életük, vagy más oka van.

Ekkor történt, hogy a két nő sorra került (persze én még mindig várakozom...) és elment egy távoli ablakhoz. Az unatkozó apuka pedig odasétált a biztonsági őrhöz. A beszélgetést figyelve meglepetten hallottam, hogy a férfi el kezd beszélni a súlyos gerincsérvéről, ami miatt az egész gerince begyulladt... Na egy tényleg nagy betegség...

Nem az első eset, hogy az emberek közelségétől látomásaim vannak, de sajnos még mindig nem tudok őket úgy használni, ahogy kellene. De nagyon hálás vagyok értük, és bízom benne, hogy meg fogom kapni a további szükséges ajándékokat...

Álom

Szeretném ismerni az álmok jelentését... Nagyon gyakran álmodom és nem tudom, hogy most rosszra vagy jóra figyelmeztet. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy egy nagyon ráncos, gonosz, kerek női arc szinte az arcomba mászott. Felriadtam és amikor már rendesen tudtam lélegezni, tudtam, hogy valaki ott áll mellettem. Nem mertem odafordulni, attól tartottam, ha oda nézek, újra azt az arcot látom. Soha ilyen rondát nem láttam, ennyire félelmeteset és gonoszat. Hiába próbáltam elaludni, nem tudtam, csak remegett mindenem. Aztán kértem, hogy menjen el és az angyalomat is, hogy segítsen. Leírhatatlan érzés. "Normális", hétköznapi ember azt hihetné, hogy a sötéttől félek. De éreztem, ahogy távozik. Elindul, a fürdőn át kimegy a szobából. Neki nem kell ajtó, semmi nem kell. Egy wellness kastélyban voltunk, talán egy régi lakója volt. Aztán reggelig álmodtam szinte megállás nélkül. Nyugtalanul aludtam, de nem gondoltam, hogy az öcsém egy versenyen súlyos autóbalesetet szenved. Egészben kiszállt ő is és a barátja is. Vigyáztak rájuk. Még egyelőre van védettsége, de ez mind mind figyelmeztető jel arra, hogy ez nem tart örökké. Ő is indigó, ahogy én. Ha lehet, még sokkal inkább, mint amennyire én. Nem bírja elviselni az igazságtalanságot, ha hazudnak neki. Nincs veszélyérzete, mert valahol, születése óta tudja ő is, mint minden indigó, hogy feladta van, amit teljesítenie kell ezért vigyáznak rá... Ez is egy jel volt... Amit már előre jeleztek neki... mert ő is megálmodja, de még nem fogadja el. Talán egyszer elfogadja, hogy van sok másik dimenzió és van túlvilág, és reinkarnáció... és ha elfogadja ezt a sok létfontosságú, de misztikus dolgot, az egyik legnagyobb lehet, és tudja kamatoztatni a képességeit, amik meglehetősen ritkák és sokrétűek... addig pedig csak álmodunk...

888

Amikor sokat gondolok valamire, vagy aggódom valami miatt mindig jön egy jel. Egy dalszöveg részlet a rádióban, vagy egyszerűen olvasok valamit egy honlapon. Ma a 888-as számba ütköztem több helyen is. Rendszámok, a km óra állása stb. Van egy könyvem (Doreen Virtue - Angyali számok) amiben 0-999ig le van írva minden szám jelentése. A 888 a könyv szerint a következőt jelenti:
"Az univerzum gazdag és bőkezű. Megtanultad, hogyan kell az örök jelen áramlatában maradnod. Nagy anyagi bőség az osztályrészed, most és a jövőben is."
Én nyitott vagyok elfogadni az égi adományokat és persze köszönöm mindet... :)

Beszélgess és merj kérni az angyaloktól!

Egy idő után, ha az ember lánya megszokja - főleg sorozatos bajok idején -, hogy van vele valaki, aki vigyáz rá és bármikor beszélhet hozzá és kérheti a segítségét. Aztán amikor hirtelen szinte minden problémája megoldódik elfelejti, kitől kért naponta többször segítséget. Az én angyalom is üzent: "túl ritkán keresem a kapcsolatot és keveset beszélek vele". Kicsit el is szégyelltem magam. Próbálok odafigyelni, hálát adni. Persze ha autóba ülök, még mindig megkérem, vigyázzon rám. Így, lassan két év után már szinte el sem tudom képzelni, hogyan lehet úgy biztonsággal mozogni az életben, hogy az ember nem kéri az őrangyala segítségét. Régen én is jót nevettem volna ezen, de aztán annyi segítséget kaptam, és kapok nap mint nap, hogy mára elengedhetetlen lett. Akár csak a parkolóhely keresésre gondolok, vagy arra, hogy nap mint nap kérem, hogy ne legyenek sokan előttem a sorban. Nagyon jó érzés, amikor a bevásárlás után (gyakran késő este) mindenhol tízesével állnak az emberek a kasszánál, és észreveszek egy törékeny picike pénztárost, aki unatkozik a pultjába. Bátortalanul kérdezem meg, hogy ide is szabad-e jönni, mire ő rám mosolyog és bólint, hogy természetesen, még nem készül zárni, csak senki nem állt oda. Hát mi ez, ha nem angyali segítség?

Meg kell tanulni kérni, de sokkal fontosabb, hogy azt is meg kell tanulni, hogy hogyan fogadjuk el a segítséget. Azok, akik elmormolják, hogy "jó lenne ha..." sokkal nehezebben vagy nem is kapnak segítséget. Az angyalokat meg kell kérni, hogy segítsenek. Maguktól nem szólnak bele az életünkbe. Noszogatnak, figyelmeztetnek, vagy próbálják a helyes irányba terelni a gondolatainkat, de helyettünk nem döntenek. A döntés mindig a miénk, mi tesszük meg amit meg kell. Ők "csak" a körülményeket alakítják úgy, hogy nekünk jó legyen. De hinni kell benne, hogy segítenek. Mi sem lennénk boldogok, ha valaki megkér minket, hogy segítsünk és miután megígértük, elkezdünk dolgozni rajta folyamatosan azt halljuk, hogy "áá, úgysem segít" vagy "ugyan, biztos nem teszi meg amit kértem, nekem úgysem sikerül semmi". Tehát mivel ők is érző lények, nekik is jól esik, ha hisznek bennük... és természetesen az is ha beszélgetnek velük...

Miért félünk a sötétben?

Mondhatnám, hogy nagyon pici koromban féltem a sötétben. De óvodás korom előttről, sőt még az óvaodáról sincs semmilyen emlékem. Nem emlékeszem a csoportra, arra, hogy játszottam, nem emlékeszm milyen volt otthon gyermekként. Az első emlékem, hogy lefekvés után féltem a szobában. Nem mertem hátat fordítani a szoba közepének, mert attól féltem, hogy megfog hátulról. Szorosan a hátamon feküdtem egészen addig, míg olyan álmos nem lettem, hogy elaludtam anélkül hogy figyeltem volna arra, milyen pózban. Most, hogy sokat olvastam az emberi szemmel láthatatlan dolgokról rájöttem, miért nincsenek emlékeim korábbról. Valószínűleg, ahogy minden gyerek én is láttam a körülöttünk lévő entitásokat. Aztán miután "lezárt" az agyam, már csak az maradt meg bennem, hogy valaki van ott és az ismeretlentől féltem.

Nagyon sok gyerek van, aki mesél is arról amit látott, vagy átélt, csak senki nem hisz neki. Esetleg ráhagyják és nem foglalkoznak vele. Sok szülő tűnődve meséli, hogy a gyerkőce órákig képes nézni egy pontot és csak mosolyog rá. Valószínűleg csak "beszélget" valakivel, aki ott van. Megértik egymást és olyan gondtalan örömökről van szó, amit mi el sem tudunk képzelni.

Az indigó gyerekek - én is az vagyok - különösen fogékonyak erre. Talán ennek köszönhetem, hogy egyre könnyebben hangolódom rá a spirituális dolgokra. Az indigók nehezen viselik az igazságtalanságot, a hazugságra rendkívül érzékenyek, bármikor kiszúrják. A túlzásokat, amikor valaki azért hazudik, hogy magát jó színben tüntesse fel másokkal ellentétben képtelenek elviselni. Gyakran hiperaktívnak tartják őket, azonban csak egyszerűen másként élik meg a földi létet. Azért vannak itt, hogy a jóságot, őszinteséget, szeretetet erősítsék. Nehéz az indigókkal, de csak addig, amíg nem találják meg a feladatukat és útjukat. Addig nem a körülöttük élőknek, hanem nekik, maguknak a legnehezebb. Például nekem most millió dolog jár a fejemben, és folyamatosan látok valamit ami itt köröz körülöttem, tudom hogy valamit jelezni akar, mégsem értem. Talán egy kis nyugalom kellene, hogy ne csak lássam, halljam is miért jött...

Mindenkinek van angyala!

Hogy honnét tudom, hogy velem van az angyalom? Néha a jobb vállamon érzek egy cirógatást, egy lágy szellőt a jobb fülem mellett vagy egy majdnem-balesetnél csak néhány centin múlik a koccanás. Oda teszi a kezét. Vagy elém ejt egy tollat, esetleg arra száll egy pillangó... őt jelképezi a jobb lábamra rajzolt szépség is - ha rossz kedvem van és az orrom lógatom csak meglátom és eszembe jut, hogy nem lehet bajom, védelem alatt állok. A jobb oldalamon van, állítólag amióta megszülettem. Kristály tiszta kapcsolat van köztünk, mint egy vékony ezüst fonal. Vigyáz rám, ha kell a fülembe súgja a választ a kérdésemre, még mielőtt megkérdezném. Ha félek, csak annyit suttogok: Vigyázz rám! Szinte biztos, hogy nem érhet baj. Jon-nak hívja magát. Legalábbis ha azt a kérdést teszem fel: "hogy hívnak?" ez jut eszembe. Sőt már láttam is. Egy könyvben olvastam, hogy az angyalok képesek testet ölteni, így én is kértem, hogy mutassa meg magát. Szinte már türelmetlenül vártam, hogy találkozzunk. Munka miatt érkeztem Brüsszelbe. A kollégákkal egy sörözőben gyűltünk össze este.  Későn értem haza a szállodába, az ajtó kártyával működött. Azonban hiába húztam végig a kis nyíláson, nem engedett be. Már vagy hússzor megpróbáltam, nem működött. A két tenyerem közé szorítottam a plasztik lapot és kértem az angyalomat, hogy segítsen. A kártya nem engedett. Éppen indultam volna a recepcióra, amikor megláttam egy férfit közeledni a folyosó végéről. Hirtelen megnyugodtam,  mintha az, hogy valaki ott van, megoldaná a problémámat. Feltűnően magas, vékony férfi volt, szakállal, kabátban. Egyenesen hozzám jött, angolul beszéltünk. Megkérdezte, hogy azért állok-e ott, mert nem nyílik az ajtó. Elmeséltem, hogy már nagyon sokszor megpróbáltam, de nem tudok bejutni. A férfi is nekifutott vagy háromszor, de nem jutottam be. Elkeseredetten annyit mondtam: "lemegyek a recepcióra". Mire ő mosolygott és annyit mondott: nem kell. Nem értettem, miért mondja. Talán a folyosón kellene éjszakáznom? Gondoltam teszek egy utolsó próbát. A férfi már pár ajtóval arrébb állt, de nem lépett be a szobába, még a kártyáját sem láttam. Csak mosolygott. Én pedig a következő próbálkozásnál simán bejutottam a szobába...

Másnap sokat gondolkodtam az eseten és nagyot nevettem amikor rájöttem, valószínűleg Jon sietett a segítségemre... Nagyon hálás vagyok neki és természetesen bátran fordulok hozzá, ha segítségre van szükségem.

Mese arról, hogy nem csak kérnünk kell, hanem hálálkodni is...

Forró nyári nap volt a szavannán. Az állatok az egyetlen picuri tó körül gyülekeztek, hogy hűsíteni tudják magukat. Ella a kis víziló is ott szorongott a többiek között, de mivel még nagyon nem volt elég nagy, csak nehezen tudott bejutni a tóba. A barátai mind ügyesebbnek bizonyultak, és gyakran előbb értek a vízbe, mint ő. Ellának édesanyja segítségére volt szüksége, aki már elég termetes volt ahhoz, hogy utat tudjon törni kicsinyének. Ahogy telt múlt az idő, a kis Ella nem nőtt úgy, ahogy a többiek, és az anyukája nélkül még mindig nem boldogult. A többiek egyre gyakrabban kinevették, ő pedig csak bánatosan állt a tó partján. A kis víziló nagyon magányos volt. Egyik hajnalban, amikor mindenki elindult a tóhoz, ő a sor végén maradt és olyan lassan ment, hogy minél jobban lemaradjon. Az állatok közül senki nem kereste, mindenki azzal volt elfoglalva, hogy a legjobb helyet találja a vízparton. Így hát a víziló elindult, egyedül a végtelen szavannán.

Egész álló nap ment, mendegélt. Tikkasztóan meleg volt a pusztában. Sehol egy csepp víz, vagy legalább néhány csomó fű, amit megehetett volna. Hirtelen a távolban Ella meglátott egy fát. Nem volt túl nagy, viszont ahhoz eléggé, hogy az ő pici testének árnyékot tartson. Újult erővel kezdett el szaladni a fa felé, hogy végre elbújhasson a nap elől. Azonban a fa mintha mindig távolabb lett volna. Hiába szedte a lábait, csak nem ért oda. Egyszerre nagyon fáradtnak érezte magát, és leült a szavanna közepén. Sírdogálni kezdett, mert rájött, hogy hiányoznak neki az állatok az itató körül és már éhes, szomjas is volt. Azon gondolkodott, kitől kérhetne segítséget, hiszen amióta elindult senkivel nem találkozott, senki nem járt a környéken sem. Addig-addig sírt, míg nem elaludt, ott a puszta közepén.

Egyszerre csak nagy fényességet látott és egy tündér jelent meg előtte. A ragyogó ruhában egy arc jelent meg előtte, az arcot fény vette körül. A kis víziló hirtelen megnyugodott és biztonságban érzete magát. Örömében azonnal elkezdte hadarni, ami csak az eszébe jutott.

- Képzeld! Olyan rossz napom volt. Senki nem foglalkozott velem a tónál, ezért úgy döntöttem, hogy elindulok és keresek egy másik itatót, ahol jobban elfogadnak. De itt a szavannán nem találkoztam senkivel, és nagyon magányos vagyok – mondta szomorúan a kis víziló. – És te ki vagy? – kérdezte szipogva.

- Én egy tündér vagyok. De mondd csak, miért kellett elindulnod egyedül az ismeretlenbe? – kérdezte a hang. – Miért nem kértél engem? Én segítettem volna neked.

Ellának elkerekedtek a szemei. Hogy egy tündér segítségét kérje?

- De hát honnét kellett volna ezt tudnom? Nem is sejtettem, hogy te létezel. – álmélkodott a kicsi.

- Pedig minden nap ott vagyok veled, és segítek is. Csak te nem vetted észre – magyarázta a tündér. – Emlékszel még arra, amikor pillangókat gyűjtöttetek a többiekkel?

- Igen! Igen! Hogy ne emlékeznék, én gyűjtöttem a legtöbbet! – dicsekedett a kis víziló. – De te honnét tudsz erről?

- Az nap reggel, amikor felkeltél, rettenetesen izgultál a verseny miatt. Reggel azt mondtad, nagyon szeretnél nyerni, és arra gondoltál, milyen jó lenne, ha valaki segítene neked. Nos, én akkor is ott voltam veled, még ha nem is láttál, meghallottam a kérésedet – nézett mosolyogva Ellára a tündér.

- De hát honnét tudhatnám hogy velem vagy? Soha nem láttalak még…

- Mindig veled vagyok, amióta megszülettél. Most pedig, hogy tudod is ezt, bármikor kérhetsz segítséget. Csak gondolj rám, és mondd el, mit szeretnél. – mosolygott bátorítóan a tündér.

- Köszönöm. De ezért a sok jóért mondd, te mit kérsz cserébe? – kérdezte Ella, aki még mindig alig hitt a szemének.

- Nem kérek semmit. De ne feledd, csak olyan kérést tudok teljesíteni, amivel nem ártasz másoknak. És cserébe elég, ha megköszönöd. De most aludj, én vigyázok rád, amíg alszol és haza vezetlek.

A kis Ella azon nyomban álomba is szenderült. Szinte úgy érezte alig aludt pár percet, ám amikor újra kinyitotta a szemét nagyon meglepődött. Nem csak azért, mert máris világos volt, de legnagyobb meglepetésére otthon találta magát. Amikor körbenézett, sehol nem látta a tündért. Picit el is szomorodott, hogy máris elhagyta új barátja, pedig azt ígérte, hogy mindig vele lesz. Aztán eszébe jutott, hogy a tündér azt mondta, mindig vele volt, mégsem látta őt soha. Tehát az is lehet, hogy most is ott van, csak láthatatlan lett.

A nap közben egyre magasabbra szállt. A többiek is kezdtek ébredezni. Ella kitalálta, hogy még mielőtt felébrednek, és elindulnak a tóhoz, megkéri a tündért, segítsen neki, hogy jó helyet találjon a vízben. Halkan mormolta, szinte alig jött ki hang a száján. De biztos volt benne, hogy a tündér mindent hall.

Amikor felébredtek a többiek, mind nagyon megörültek, hogy újra ott találják Ellát a táborban. Együtt indultak el az itató felé közrefogva a kicsit. A tóhoz érve azonban mindenki előre szaladt, a víziló pedig ismét lemaradt, ahogy minden nap. Már éppen kezdett volna elszomorodni, amikor észrevett egy kis járatot két nagyobb fűcsomó között. Odabandukolt és kényelmesen besétált a vízbe. Olyan nagy szerencséje volt, hogy egészen a tó közepéig be tudott úszni, ahol aztán egész nap pancsolhatott.

Este aztán boldogan sétált vissza az alvóhelyre. Ahogy körbenézett az esti félhomályban úgy érezte, hogy még mielőtt teljesen lement, rákacsintott a nap. Ő visszakacsintott és csak ennyit suttogott:

- Köszönöm szépen tündérem!

Éjszakai jövés-menés

Fura dolog felébredni az éjszaka közepén arra, hogy van valaki a szobában. Most már elég régóta érzem a különböző entitásokat ahhoz, hogy ne ijedjek meg tőlük. Mégis néha, még mindig félek. Pár hónapja egy kisfiú halt meg, akihez hetente jártam be a kórházba. Daganatos volt, már a kórházban ismertem meg és nagyon a szívemhez nőtt. Minden héten aggódva mentem be, féltem, vajon ott találom-e. Hónapokig minden szerdán ott volt. Gyakran bágyadtan a kezelésektől, vagy éppen komoly fájdalmakkal, de bent volt. Felemelő érzés volt, amikor fél óra játék vagy beszélgetés után együtt nevettük és már csillogott a szeme. Aztán könyörgő szemekkel nézett rám, és azért könyörgött este 9 után is, hogy ne menjek még haza. Hogyan mondhat nemet az ember egy ilyen elesett, védtelen kisfiúnak, akinek csak annyi maradt a külvilágból, hogy mesélek neki? Persze minden nap haza kellett menni, minden napnak vége szakadt. Aztán bekövetkezett a legrosszabb... Márkó egy nap már nem volt ott. Nem várt és nem tudtunk játszani. Soha többé... De találkoztunk még. Pár nappal a temetése után megkeresett. Négy napig állt a folyosón a hálószoba és a fürdő között. szinte éreztem, hogy ugyanolyan könyörögve néz rám. De én féltem. Megijedtem a kisfiú szellemétől. Vagy talán azt akartam, hogy menjen tovább. Érteni nem értem, mit szeretne, segíteni nem tudok. Úgy éreztem az a legjobb, ha nem veszek róla tudomást. Félelmetes volt érezni éjszaka a sötétben,  ahogy végig mentem a folyosón, hogy rajtam nyugszik a tekintete. Még most is megremegek ha rá gondolok. Aztán tovább állt. Nem jött vissza többé... Meg akartam keresni a sírját, de közel egy órás keresgéléssel sem akadtam rá... Szégyelltem magam, hogy elfordultam tőle, pedig segítségért jött hozzám, ahogy életében tette. Most egy újabb haláleset után a nagypapámat várom. Valaki jár hozzám éjszakánként, de nem ő. Ez valami sokkal kellemetlenebb. Minden éjjel kettő órakor. Óramű pontossággal ébreszt. Nem tudom mit akar. Szerencsére angyali segítséggel el tudom küldeni. Az őrangyalomtól kapok védelmet, nagyon hálás vagyok érte, mert így el tudom küldeni. De szinte érzem a jeges érintését és tudom, ártana, ha tudna.

Meglepő érzés, mennyire meg lehet különböztetni a jó szándékú és a bántó entitásokat. Az ember hirtelen biztonságban érzi magát, vagy éppen, minden ok nélkül halálfélelmet érez. Pedig emberi szemmel és füllel érzékelhető nem történik.

Nehéz elmagyarázni mi az, amit "látok". Próbáld meg becsukni a szemed és érezni a rezgéseket. Mindennek van. A növényeknek, tárgyaknak és persze az állatoknak, embereknek is. Figyelj kitartóan egy állatot és próbáld elképzelni, hogy ő milyen. Vidám, játékos, lusta, megfontolt, bölcs stb. És érezni, hogy rezeg, ott van és pulzál. Amit aztán becsukott szemmel is érzel majd. Ezt ha megismétled minél több dologgal,végül mindenen érezni fogod. Úgy, hogy nem is kell odafigyelned, magától megy. Ami egészen odáig fejlődik majd, hogy azoknak a rezgéseit is érzed majd, akiket nem látsz. Csak érzed, hogy megváltozott a szoba hangulata.

Egyszer egy barátomnak angyalkártyát húztam. A keverés alatt annyira sikerült ráhangolódnom és olyan sok angyalt és védőszellemet, valamint vezetőt vonzottunk be, hogy a hirtelen megnövekedett szeretettől, és pozitív energia "bombától" kicsordult a könnyem. Leírhatatlan érzés. Ritka pillanat, de megéri kivárni ezer másikat egy ilyenért. És megéri gyakorolni...

Angyali indíttatás

Már egészen kicsi korom óta nem hiszek a véletlenben. Így biztosan az sem véletlen, hogy találtam egy nagyon jó blogot, és szinte éreztem, hogy valaki vezeti a kezem és létrehozom a sajátomat. Az angyalom arra buzdít már jó ideje, hogy mesét írjak, kezdetnek talán ez is megteszi. Talán ha blogot írok a nap mint nap rám törő látomásokról, megérzésekről és megmagyarázhatatlan eseményekről nem csak magamnak, másoknak is tudok segíteni. Hiszen még én is küzdök azzal az érzéssel, hogy megszokjam, valaki áll a nappali sarkában, vagy mögém lép a konyhában, esetleg az ágyam mellett áll és érzem, hogy néz. Mert látni nem látom őket, csak érzem, hogy néz rám, valamit mondana. De én csak annyit tudok, hogy rosszat vagy jót akar. Persze félni nem félek, tudom, hogy nem bánthat, maximum a fejem fájdul meg, vagy ehhez hasonlók. A jókat kifejezetten szeretem, megnyugtatnak. Azonban sokszor nehéz megküzdeni ezzel a valamivel, amit adottságnak nem neveznék, hiszen mindenkinek van ilyen. Csak még nem mindenki tudja használni, vagy csak nem foglalkozott vele annyit, hogy tudja, hogyan kell elengednie magát, hogyan figyelje a rezgéseket ahhoz, hogy érezze, valaki belépett a szobába. Persze sokszor egyéb jelek is vannak: szinte lefekszik a gyertya lángja, végig fúj egy lágy szellő a szobán, annak ellenére, hogy minden ajtó ablak be van csukva, vagy egy pillanatra elalszik a lámpa, amikor egy elhunytra, vagy a szellemekre, angyalokra gondolsz. Aztán amikor rájönnek, hogy érzed őket, figyelsz rájuk ezek egyre gyakoribbak lesznek, neked pedig meg kell tanulnod nem csak elfogadni, de kezelni is őket. No és persze el kell fogadnod, hogy a környzeted csodabogárként, rosszabb esetben elmebetegként kezel. A családom már tudja mikor érzek valakit a lakásban. Egy pillanatra elakad a szavam, és egy olyan pontra nézek, ahol nincs semmi, vagy legalábbis nem indokolt, hogy oda nézzek. Aztán persze a frász kerülgeti őket, én pedig gyertyát gyújtok és magamban kérem, hogy menjen tovább, az angyalomat pedig arra, hogy segítsen elküldeni. Szerencsére az angyalommal hibátlan a kapcsolatom. A látó ismerősöm szerint kristálytiszta kapocs van közöttünk, ezért nagyon könnyen és jól tudunk kommunikálni. Jon-nak hívja magát, most is érzem, hogy itt áll mellettem és szinte látom ahogy mosolyog. Azt hiszem már jó idje várta, hogy elkezdjek írni...