2010. január 29., péntek

Mindenki látnok

Csak nem hisszük el, nem mondta még senki, vagy a társadalom belénk nevelte ezt a gondolkodásmódot. A könyv, amit most olvasok pontosan erről szól. Egyelőre még csak megerősít, mert sorra olyan dolgokról olvasok amelyeket magam is tapasztaltam, és már elfogadtam, hogy létezik. Például, hogy a megérzések léteznek, átvesszük mások gondolatát, fájdalmait, érzéseit. És időnként fel-fel villannak gondolatok, képek a jövőből, vagy a múltból. Tegnap reggel munkába menet azon gondolkodtam, hogy milyen lehet, ha beszakad valaki alatt az út? Vajon eltűnik az egész autó? Vagy, milyen lehet megélni egy ilyet. Ma reggel 8 előtt kaptam egy telefont, hogy egy autó alatt beszakadt az aszfalt... És igen, kedves olvasó, ott pontosan azon az útszakaszon, ahol 24 órával korábban elgondolkodtam, milyen lehet ez...

2010. január 22., péntek

Gondolat

Az az ember, aki csak önmagát szereti, semmit nem gyűlöl annyira, mint egyedül lenni önmagával. Pascal

Életcél

Hiába tanácsolom mindenkinek, hogy fogadja el az angyali útmutatást, és teljesítse a feladatokat, amelyeket még születése előtt vállalt. Pedig én is rendszeresen tapasztalom, hogy nagyon nehéz elfogadni az útmutatást, vagy elhinni, hogy akármilyen nehéz is éppen az adott pillanatban,  minden jó lesz. Szembenézni a nehézségekkel, az olyan mások által nekünk szegezett feladatokkal, amelyek nehéznek, már már teljesíthetetlennek tűnnek. Amelyekről úgy gondoljuk, hogy vállalhatatlanok, nem adjuk hozzá a nevünket - például egy olyan írás, amellyel nem értünk egyet, mégis a mi nevünk alatt jelenik meg, veszélyeztetve ezzel a karriert, egzisztenciát, de akár csak a munkát is, amely annyit jelent, hogy veszélyben a lakás, ahol lakunk, vagy a máskor oly természetes dolgok, mint a közlekedés, vagy a napi betevő. Reménykedem, és küzdök keményen, mi mást is tehetnék, de este lefekvés után, vagy amikor éppen semmi nem tereli el a figyelmem, arra gondolok, amire nem szabadna: mi lesz, ha homokszem kerül a gépezetbe? Pedig tudom, hogy csak a jóra, szépre és a mindenki számára hasznos dolgokra szabad csak gondolnom. Erre figyelmeztetnek a mindennapok apró dolgai is. Amikor egy tv reklám kapcsán arra gondoltam, mi lesz, ha pl egyszer az én mosógépem is tönkre megy? Meddig fogok kézzel mosni, mire lesz pénzem, hogy megjavíttassam. Nem telt el egy óra sem, a program felénél leállt a mosógép. A takaró vastag habréteg alatt pöffeszkedett és akár mit csináltam, a gép nem mozdult... Csüggedten ültem a kád szélén, és bosszankodva figyelmeztettem magam: hát nem szabad rosszra gondolnom, mert mindent megteremtek... MINDENT!! Tehát itt a pillanat, hogy jóvá tegyem, amit megtettem. Segítségül hívva az őrangyalom - sőt azt kértem, ha van olyan, hogy elromlott gépek angyalai, márpedig miért ne lehetnének, őket is hívtam - és mégis én döbbentem meg leginkább, amikor a mosógép 10 perc múlva elindult, és végig vitte a programot. Sőt, azóta is rendesen viselkedik.
Sajnos az akváriumban a neon csövet nem lehetett megmenteni, nagyon régi volt, így vennem kell újat, de biztos vagyok benne, hogy kapok segítséget ahhoz, hogy megtaláljam a szükséges összeget. Addig? Addig a halak élvezik esténként a pihentető sötétséget.
És hogy miért jutott ez eszembe? Mert most, hogy újra próbára tesz az élet, és a jó Isten, az angyalkártyám (Doreen Virtue - Napi útmutatás angyalodtól jóskártya) folyamatosan arra biztat, folytassam az utam, hiszen jól haladok az életcélom felé. Nehéz elhinni, hogy a jelenlegi helyzet az életcélomhoz vezet, és hogy ez a biztos fejlődés útja. De a legjobb amit teszek, hogy elhiszem és elfogadom. Hogy mi lehet az? Talán hamarosan rájövök, de tudom, hogy a hit, a szeretet, a bizalom, az öntudatosság és a megbocsátás biztosan nem visznek rossz irányba...

2010. január 14., csütörtök

Jelképes könyvélmény

Dan Brown, Az elveszett jelkép című könyve nálam überelte bármelyik kötetét. Szerettem az előzőeket, mert szórakoztattak és kikapcsoltak a napi taposómalom után. Ez a könyv azonban olyan témát érintett, ami engem is foglalkoztat, minden nap gondolkodom rajta, válaszokat keresek rájuk. Az elveszett jelkép úgy foglalkozik a lélekkel, az emberiség által csodának tartott misztikus dolgokkal, ezotériával és az 5 világvallással, hogy a napjainkban egy inkább elterjedt elméletekkel veti össze őket, és megmutatja, mindegy milyen vallást választunk, mindegy miben hiszünk, mindnek ugyan az az alapja. Nem írok többet, hiszen a könyvet el kell olvasni. Ha másért nem, hát az utolsó, kb. 30 oldalért. Annyira szépen foglalja össze, hogy mindennek az ember a középpontja, hogy szerintem minden héten el fogom olvasni az utolsó fejezetet. Mi lehet a sikerének titka? Talán pontosan ez, hogy vallástól függetlenül mindenki megtalálja a saját látásmódját, majd szépen megérti, hogy az övé ugyan az, mint a többieké.
Régóta mondtam ezt, hogy nem véletlenül hasonlítanak egymásra a vallások, hiszen mindenki ugyan arról beszél - ezért nem is értem, hogy miért hadakoznak egymással a különböző felekezetek tagjai. Hiszen ha a másik istenét szidja, a sajátját is bántja, mert egy istenről beszélünk, csak másként hívjuk. És hogy ki is az az Isten? Dan Brown például nagyon szépen bemutatja.
Emellett a bemutatott jelképek jelentése és a köztük lévő összefüggések annyira találóan követik egymást, hogy az ember úgy érzi, szinte pillanatok alatt, tátott szájjal olvasta végig a 730 oldalas könyvet.
Tényleg élmény, és bár nem klasszikus irodalom, bizony bizony elgondolkodtató...

2010. január 12., kedd

Feladataink

Nem szabad elfelejteni, hogy feladatokkal jöttünk. Sajnos ebbe nem csak azok a főbb irányok számítanak, mint például az, hogy segítők, gyógyítók stb. vagyunk ebben a világban. Vannak olyan feladatok, amiket ezek mellett kell elvégeznünk.Csúnya hasonlat, de olyan mint a napi tisztálkodás. Hiába vagyunk nagyon fáradtak, és nincs kedvünk még bemenni a fürdőszobába és percekig állni a tükör előtt, el kell végezni - egészségügyi okokból és azért is, hogy jól érezzük magunkat. És milyen sok ilyen feladat van, nem is gondolnánk. Segíteni a körülöttünk levőkön - pl a sokak szerint csak jópofának tartott napi jó cselekedet. De ilyenek azok a feladatok is, amelyek egy életen át kísérnek minket, mint például minden gyermek feladata - tanítani a szüleit, vagy minden ember feladata - tenni, hogy kevesebb legyen a rossz a világban. Olyan dolgok ezek, amelyeket néhe nehezünkre esik megtenni, mert mások nem értik, hogy mi a lényege, vagy nem értik, hogy mi tényleg csak jót akarunk. Ez főleg nekünk, indigóknak nehéz, hiszen minden kutatás, előzetes felkészítés nélkül érzzük, hogy mi a jó és mi a rossz. Gondolkodás nélkül tudjuk mit kell tennünk, és nagyon nehezen viseljük el, ha valaki igazságtalanul, meggondolatlanul vagy bután cselekszik, a rosszakarásról nem is beszélve. De ettől szép, de mégis ettől olyan nehéz. Úgy jót tenni másokkal, hogy azok gyakran kézzel lábbal hadakoznak ellene. De talán nincs is annál jobb érzés, amikor azt érezzük, segítettünk valakinek, vagy egy újabb lépést tettünk a cél felé...

2010. január 10., vasárnap

Hinni abban, hogy kapunk segítséget

Hálás lehetek, hiszen kristály tiszta a kommunikáció köztem és az angyalom között. Szinte azonnal kapok segítséget, ha kérek, figyelmeztet, útbaigazít és persze az orromra koppint ha elhanyagolom. Mert hát sajnos ilyenek vagyunk, ha minden rendben van, képesek vagyunk elfelejteni azokat, akik segítenek a bajban.
Nem panaszkodhatok, tényleg néha én is úgy érzem meg sem érdemlem a sok jót, amit "fentről" kapok. Ezeket az eseteket nem is rejtem véka alá, itt a blogban is írtam már róluk. Leginkább azért, hogy reményt adjak, vagy felhívjam az emberek figyelmét, hogy ez bárkinek sikerülhet - hiszen mindenkire vigyáznak.
Az egész kérési folyamat nem olyan bonyolult mint aminek képzelik. Semmi hókuszpók nincs benne, nem kell kristálygömb, vagy rágcsálók porrá zúzott csontjai, esetleg három levelibéka vére, ilyesmi. Csak mi kellünk. Először is el kell fogadni, hogy az őrangyalunk velünk van (ez egyszerűbb, ha már érezzük a jelenlétét) és el kell fogadni, hogy a múltunkról és a jövőnkről is többet tud, mint mi. És a legfontosabb, hogy ha a kérésünk a jó célt szolgálja, akkor segít.
Természetesen amikor beletolattam egy másik autóban én is kértem, hogy ázzon el a névjegyem, vagy a tulajdonos ne találja meg az elérhetőséget, de természetesen másnap reggel telefonált. Hiszen az angyalok attól nem fognak megvédeni, hogy felelni kelljen a hibáinkért. De segítenek, hogy elég erősek legyünk, jól fogalmazzunk, higgadt legyen a másik fél, megfelelően lépjünk. Ha megkérjük őket, természetesen. Kérés nélkül nem segítenek - kivéve ha életet kell menteni, vagy olyan veszély leselkedik ránk, amiről nem is tudunk, de ez más.
Bármit kérhetünk. "Szeretnék jó ajándékot találni a barátnőmnek", "Szeretnék kevesebbet fizetni ezért vagy azért", "segítsetek, hogy megoldódjon a számla problémám" "segítsetek megtalálni a lehetőséget, hogy legyen elég pénzem kifizetni a vízdíjat".
És láss csodát, megtalálok egy borítékot a ruhás szekrényemben, amiben ott van 10ezer forint, amit természetesen én tettem oda, de elfelejtettem és akkor került elő, amikor a legnagyobb szükség volt rá.
Végtelen a sor, órákig lehetne mesélni. Sokan mégis úgy reagálnak: könnyű neked, nekem soha nem segítenek. Hát ezért. Én elfogadtam, hogy az angyalom arra vár, hogy nekem segítsen. A többségüknek nincs egojuk, így nincsenek önző gondolataik, és csak egy dolog számít nekik, hogy segíthessenek. Ezért ha tőlük kérünk segítséget nem szabad úgy gondolni a folyamatra, mintha egy embertől kérnénk. El kell fogadni, hogy őket azzal tesszük boldoggá, ha hagyjuk, hogy segítsenek. Ennek tudatában ugye, hogy könnyebb kérni?

2010. január 5., kedd

Szokatlanok vagyunk?

Néha elég, hogy csak belép a terembe valaki, és első pillantásra szinte tudom, hogy az illető milyen ember. Sokáig azt hittem, hogy csak anélkül ítélek meg embereket, hogy megismerném őket. Aztán ahogy teltek az évek rá kellett jönnöm, hogy nem véletlen az, ha a csapatból mindenkinek szimpatikus valaki, és csak én nem akarok a közelébe menni. Ugyanis hiába mosolyog, hozhat ajándékot, udvarolhat, akár fejre is állhat engem akkor is taszít. Aztán legtöbbször az élet engem igazolt. Számtalanszor hallottam, hogy "ejj ejj tényleg igazad volt". Pedig nem tudom, honnét tudtam, miért tartottam magam a véleményemhez, annak ellenére is, hogy mindenki próbált meggyőzni az ellenkezőjéről. Igazából soha senki nem értette meg, csak a többi indigó, akik ismerik az érzést. Egy indigónak hiába mondod, hogy ne ítéljen elsőre, várjon míg megismeri. Olyan érzés ez, mintha valakit évek óta ismernél és azt mondanák, hogy te nem tudhatod, milyen is a szóban forgó ember.
Képzeld el, hogy meglátsz egy magas férfit, jól öltözött és ahogy a romantikus regényekben írják "még a mosolya is tökéletes". Az első érzésed mégis ennyi: Jajj, atyám, ez a pasas rettenetes és már a látványa felidegesít. Az ember fejében szinte azonnal feláll egy kép.
Ami sokkal meglepőbb, hogy az elmúlt hónapokban sokszor elég volt ránéznem valakire és megjelent előttem egy kép a jövőjéből. Sajnos ezt még nem tudom kontrollálni, tehát nem vagyok jós és nem is merek ezekre a megérzésekre/látomásokra alapozni, de bízom benne, hogy előbb utóbb ezzel is tudok segíteni...