Az idő, ami magunkra soha nincs

Rohanás, munka, takarítás, családi programok, plusz feladatok, mások kiszolgálása, aztán fárdtság. Annyira rohanunk, hogy észre sem vesszük, hogy bizony nincs időnk magunkra. Ezer éve nem meditáltam, nem húzok angyalártyát, nem olvasok, nem csinálok semmi olyat, amitől a testem vagy a lelkem jobban érezhetné magát.

Az a baj, hogy egyszer ez is visszaüt. Kedvetlenebb vagyok, ingerlékenyebb és türelmetlenebb vagyok. Az a tény, hogy nincs időm szinte semmire, ami kikapcsol, nagyon elkedvetlenít.

Szinte megjelenik a szemeim előtt egy kis stilizált elem, ami pirosan villog, mert már éppen a lemerülés előtti utolsó pillanatban van. Csak nem tudom, hogy a rengeteg munka után, amikor a házimunka kb 100 százalékban a nyakamba szakad, mit tehetnék, ami feltölt és sikerül visszazökkenni a régi, kiegyensúlyozott életbe... Abba, amikor még kevés házimunka volt, több idő magamra és több nyugalom... olvastam, teáztam, vagy csak színes, illatos gyertyák között meditáltam.

Talán angyali segítséggel ez is eljön...

Megoldás csak akkor van hiszünk benne, hogy vigyáznak ránk...

Igazából minden olyan egyszerű. Nem is értem miért bonyolítjuk túl. Pedig én ebben kiemelkedően jó vagyok. Nagyon megrázott a vörösiszap-kataszrtófa. Szinte folyamatos késztetést érzek, hogy odamenjek és segítsek az embereknek. Persze nem szabad, így marad az aggodalom és a sajnálat. Jajj csak lenne már 2012. Annyira bízom benne, hogy utána tényleg minden jobb lesz... más lesz.

Mindenesetre az biztos, hogy az ilyen katasztrófák segítenek visszazökkenni, ráébredni, hogy bizony a lakáshitel nem olyan rossz dolog, ha legalább még létezik a lakás, amiért fizetjük, és van hol lakni, nem egy tornateremben alszunk kb 500 másik emberrel. Az ő szemükkel nézve persze semmi nem egyszerű. De én bízom benne, hogy megoldódik a helyzet. Jó lenne, ha a károsult emberek nem üvöltve kiabálnának a kereskedelni TV-k mikrofonjába, hogy ők bizony nem költöznek vissza. Hiszen senki nem kéri tőlük, hogy menjenek vissza, és a megoldáshoz is megkapnak minden támogatást. Tudom, ilyenkor szinte képtelenség pozitívan állni a dolgokhoz - főleg ha ez ember korábban nem "gyakorol", de már az is segít, ha nem azzal vannak elfoglalva, hogy mindenki őket sajnálja (hiszen mindenki aggódik értük), és nem a megtörtént dolgokra koncentrálnak és arra, hogy az őket segítőket ócsárolják, hanem a jövőre, a megoldásra és az elfogadásra figyeljenek.

Olyan jó lenne, ha már pici korunktól tanulnánk, elfogadnánk, hogy vigyáznak ránk, azok, akik igazán fontosak - még ha szabad szemmel nem is láthatóak - csak a legjobbat akarják nekünk, bizony akkor is, ha mi nem hisszük el.

A kataszrtófák borzalmasak, tényleg nehéz szavakat találni rájuk. De megoldani csak hittel lehet, és úgy ha bízunk azokban akik vigyáztak ránk.