Mise

A múlt hétvégén vasárnap részt vettem egy szentmisén. Sajnos már régen volt ilyen. Katolikus iskolában nevelt gyerekként mindig jól esett az az ismerős érzés, amit az összejövetelek jelentettek. Szerettem a hangulatát, hogy egy kicsit mindenki jó lesz, és hogy ide tényleg csak olyanok járnak - jobb esetben -, akik ott akarnak lenni, ettől nincs benne semmi álságos, vagy hamis. Régebben én is rendszeresen jártam. Azonban ahogy egyre többet kezdtem foglalkozni az ezoterikus dolgokkal, az angyalokkal, szellemi vezetőkkel, másként kezdtem tekinteni az egész procedúrára, vagy éppen az egyházra. 

Természetesen hiszek Istenben, az angyalokban... csak még sok minden másban, amit az Egyház... hogy is mondjam nem enged. Furcsa érzés fogott el azonban a vasárnapi misén. Míg csodálatos energiák szabadultak fel, szinte remegett a levegő a sok pozitívumtól, amit az emberek árasztottak, és jó volt érezni, hogy sokkal többen vagyunk mint ahány embert szabad szemmel látni lehetett, addig a misét celebráló paptól olyan dolgokat hallottam, ami az egyháztól nem idegen, mégis nekem nagyon szomorú volt.

Úgy érzetem, azt várják a hívektől, hogy szégyelljék magukat, érezzék rosszul magukat, ne legyenek boldogok, hiszen csak ezzel tudnak megfelelni Istennek, és az őt körülvevőknek. Vagyis, csak akkor lehetsz jó hívő, ha Istent úgy imádod, hogy nem érzed jól magad, nem foglalkozol magaddal, megvonsz magadtól mindent ami boldoggá tesz.

Nem tudom elhinni, hogy a jó Isten, aki megteremtett minket, szeret minket úgy, ahogy el sem tudjuk képzelni, azt várja, hogy mi boldogtalanok legyünk. Hiszen őt akkor is tudjuk imádni, talán még jobban, ha megtaláljuk az utunkat, örömet lelünk az életben, a minket körülvevő dolgokban. Az életben feladataink vannak, amelyeket születésünk előtt vállaltunk, még ha ezt az Egyház nem is fogadja el... vagy vallja be. Ahhoz azonban, hogy ezeket el tudjuk végezni, nem feltétlenül szükséges, hogy úgy éljünk, hogy közben szégyelljük magunkat. Hiszen ha nem azt várnák, hogy boldogan, jól éljünk akkor például miért kaptunk volna angyalokat, segítőket, vezetőket, stb., ha nem azért, hogy segítsék, hogy kiegyensúlyozott, boldog életet éljünk?

Próba

Azt hiszem eddigi próbáim közül az egyik legnehezebb jön. Komoly váltás előtt állok, első ránézésre nem kevés buktatóval jár az előttem álló időszak. Most végre bizonyíthatom, hogy félelem nélkül, nyugodt szívvel, vakon tudok bízni abban, hogy nagyon sokan vigyáznak rám, és nem eshet bajom. Azt hiszem csak így tudom végig csinálni, ha nem gondolok rá, mi forog kockán. Még szerencse, hogy nem eshet bajom... :)

Megoldandó...

Vajon milyen feladatot vállaltam, amelynek teljesítéséhez azt kell kiállni ami velem történik? Kvázi egyedül csinálok egy újságot, dolgozom egy tv indulásán, amelynek igazából nem látom a jövőjét, igyekszem kielégíteni mindenki igényét, hevesen bólogatok ha kérés van: ezt kellene betenni az újságba, azt jó lenne úgy megírni. Szívem lelkem kiteszem nekik, pedig sem értelmét nem látom, nem élvezem, szakmailag pedig teljesen hibásnak ítélek meg. Mégis a végén én vagyok a rossz, támadások érnek, én érzem, hogy sírhatnékom van az íróasztalomnál és menni akarok. Nem tudom hova, nem tudom mit szeretnék csinálni, csak egyet érzek: el innét!

Bízom benne, hogy ez is egy olyan feladat, amellyel meg kell küzdenem. Lehet, hogy tudnék javítani ezen a helyzeten? Rá lehet ébreszteni embereket a bajokra, hibákra, ha a gonoszkodás már életformává vált? És magyarázat az, ha azt mondjuk: ugyan, mindenhol ez van. De miért? Nem akarom, hogy mindenhol így legyen... Emberek, miért teszünk keresztbe egymásnak ahelyett, hogy segítenénk? Miért nem hisszük el, hogy ha jót teszünk annak az lesz a vége, hogy mind boldogok leszünk???

Boldogság?

Elfogadni, hogy lesz ez jobb, elfogadni, hogy jó az, ami van és köszönetet mondani érte... nagyon nehéz. Minden este hálát adni azért a tanításért, a sok nehézségért, a nekünk okozott fájdalmakért... de legalábbis azért, hogy meg tudtunk bírózni vele... nagyon nehéz. Ennél már csak az nehezebb, hogy belevágjunk valamibe, amihez útmutatást kaptunk, de kilátástalannak tűnik és nem látjuk az értelmét. 

Minden reggel, amikor felkelek arra gondolok, hogy mutatják a helyes utat, vigyáznak rám. Nem szabad sem félni, sem szomorkodni. Mindig azt kapjuk vissza amit adunk. Ezért próbálok nem gondolni arra, hogy a világ milyen velem. Bár néha hirtelen felindulásból arra gondolok, hogy most aztán hujj jajj, megadom a magáét annak, aki bántott, vagy próbált bántani. Persze lenyugszom, és nem ugrom neki. 

A segítség nyújtás viszont az életem része. Pici korom óta szinte mániákusan akarok segíteni... Állítólag ez a feladatom ebben az életben, azonban egyre inkább azt tapasztalom, hogy a nyújtott segítséget vissza is kapom. Szinte elég gondolnom valamire és vagy a környezetemből valaki, vagy akár egy ismeretlen nélkül segít megvalósítani.

Szeretnék-e nyugodtabb életet? Jobb munkát? Kiegyensúlyozottabb magánéletet? Igen, igen, igen. De hogy lehetnék-e boldogabb? Nem tudom. Olyan sokat kapok, annyi minden van, amiért hálát adhatok, hogy azt mondom, boldog vagyok, nem kérek többet. Elfogadom, hogy amire szükségem van a boldoguláshoz mindig megkapom, akkor amikor szükség van rá...  És ha visszagondolok az eddigi életemre, látom, hogy ez mindig így történt...