2010. december 23., csütörtök

Miért fáradt mindenki?

Azt már jó ideje észrevettem, hogy a karácsonyi hangulat egyre inkább kihal az emberekből. Azt viszont nem értem, hogy miért olyan fáradt mindenki. Napok óta szinte mindenki késve érkezik a munkahelyünkre - persze én is - mindenki panaszkodik, hogy minden energiája elfogyott. És érzem, hogy nem a szokásos évvégi fáradtság. Mindenkin van egy fura nyomás... De nem tudom mi lehet ez. Olyan, mintha egy fura, nagy változásra vagy valami szoktalan, teljes átalakulásra készülnénk.
Nem olyan fáradtság, mint amikor valami/valaki rám telepedik és leszívja az engergiáimat.Igaz az előbb az asztalon álló tolltaróm magától mocorgott. Nem tudom mit akarhat... lehet, hogy csak kényelmetlen volt neki a hely a telefon és a hangfal között :)
No de viccet félretéve.
Itt a karácsony, ilyenkor talán mindenki fogékonyabb a jó dolgokra, mindenki könnyebben elfogadja, hogy vannak angyalok - még ha nem is úgy néznek ki, ahogy a fán lógó kis figura. Többnyire láthatatlanok, vagy csak fénycsóvaként észleljük őket, azért meg-meg jelennek. Vigyáznak ránk. Barátnőm panaszkodik, hogy az angyalok nem figyelnek rá, túl elfoglaltak vagy csak nem szeretik őt.
Sajnos nem hiszi el nekem, hogy az angyalok nem hibáznak, nem felejtenek el senkit. Mi nem figyelünk arra amit mondanak, vagy mi nem kérünk segítséget. Márpedig a szabad akaratot meghagyják nekünk, így kérés nélkül nem intézkednek. Hiába szeretnének nagyon segíteni.
Bízom benne, hogy segítenek túllenni a nagy fáradtságon és mindenki úgy élheti meg az ünnepet, ahogy azt kell...

2010. december 14., kedd

Járkálás

A hétvégén egyik este amikor tettem vettem, sétálgattam a lakásban egyszer csak lépéseket hallottam. Éreztem, hogy van még ott valaki, aki nem a párom. Kicsit meg is ijedtem. Persze megmagyaráztam, hogy ez csak azért van, mezítláb vagyok és a saját lépésem visszhangját hallottam. Tény, hogy ezt magam sem hittem el, de kicsit megnyugtatott. Folytattam az ágynemű húzást. Átmentem a nappaliba, ahol már a párom is velem volt és megint hallottuk. Egyszerre néztünk a hang irányába. Persze megmagyaráztam, hogy csak a kezemben tartott takaró ért le a földre. De azért kicsit nehéz megmagyarázni, hogy miért volt egymás után kétszer ilyen élményem, élményünk.
Később még a hálószobában is éreztem. Kóbor valaki lehetett. Még előtte nem éreztem és azóta sem. Kétségbeesettnek éreztem, nem volt jó érzés, hogy ott volt. De sajnos segíteni nem tudtam neki. Úgyhogy meggyújtottam egy piros gyertyát és kértem az angyalomat, segítsen neki, hogy tovább menjen tőlünk. Azóta nem érzetem, hogy itt lenne. De még mindig kellemetlen érzés visszagondolni.
Tudom, hogy nem szabad félni, és igazából nem is félelem, inkább olyan érzés, amikor egy kétségbeesett, erőszakos ember van a közelünkben és mivel tudjuk, hogy nem tudunk segíteni, inkább szabadulnánk.
Remélem, hogy megtanulom kezelni ezeket a helyzeteket, ami pedig még jobb lenne, segíteni ezeknek a szellemeknek... Bízom benne, hogy ezt is megtanítják majd!

2010. december 11., szombat

2012 nem a világ vége!

Tegnap egy találkozón régi és kevésbé régi ismerősökkel beszélgettem, olyanokkal, akikkel egy alapítvány égisze alatt járunk beteg gyerekekhez játszani. Minden egyes találkozón meglepődöm, hogy akárkivel beszélgetek a végén - vagy már az elején - kiderül, ő is jár látóhoz, ő is hisz a segítőkben, ő is valamilyen módon kapcsolatban áll az ezotériával vagy a szellemvilággal,, tudja, hogy van angyala. Nagyon jó érzés, hogy egyre többen foglalkoznak ezzel és nem ellenségesen. Az emberek szemében a csillogása is megváltozik, ha ilyenekről van szó. Mintha mindenki érezné (és biztosan érzi is), hogy végre olyanra készülünk, olyannak a részesei vagyunk, ami nem szokványos...
Ahogy közeledik 2012, a dimenzióváltás, úgy egyre többen fordulnak a szabad szemmel láthatatlan dolgok felé, egyre több fogadják el, hogy nem csak az létezik, amit eddig láttunk. Nem csak pénz van, nem csak a munka és nincs szükség a gyűlölködésre, sőt megkockáztatom, ha még többen fogadnánk el, hogy a segítőinek az a legnagyobb boldogság, ha segíthetnek, gyógyszerekre sem lenne szükség. Mert a gyógyításhoz nem kell semmilyen "vegyszer". Az emberek, még ha nem is tudatosan, de készülnek arra a nagy változásra, ami előttünk áll. Valamire amitől minden jobb lesz, ami után nem a pénz lesz az elsődleges irányító, az emberek szeretik egymást, a másként élnek.
Mindezt azért írom le, mert ma néztem meg, hogy legtöbben a 2012-ről szólóbejegyzésemet olvasták el, arra kerestek rá. Meglepő, hogy ennyire sokakat érdekel. Úgy érzem nincs félelem az emberekben. Ami jó. Bízom benne, hogy ez egy olyan változás lesz, ami "belopózik" az életünkbe és anélkül, hogy a katasztrófa filmekben jósolt rombolás lezajlana, napról napra jobb lesz a világ...

2010. december 9., csütörtök

Soha nem múló szeretet

Amikor kevesebb, mint másfél éve utoljára beszéltem vele, majd amikor hetekkel később átnézett rajtam, nem gondoltam, hogy ilyen sokáig nem fog velem beszélni. Azt pedig végképp nem gondoltam, hogy ilyen sok idő elteltével még ennyire fáj és ennyire hiányzik. Az élet most újra sok sok jelet dob oda nekem, de nincs meg a bátorságom, hogy felemeljem a telefont és azt mondjam: márpedig én szenvedek és hiányzol. Olyan barátnő voltál, akire szükségem van és nem tudom miért döntöttél úgy, hogy többet nem beszélsz velem, de jó lenne tisztázni... No, ez nem megy.Még nem vagyok kész arra, hogy lépjek... Félek, ha beszélnénk fájó dolgokat vágna a fejemhez és azt nem élném túl!

2010. december 5., vasárnap

Baleset

Szerencsére nem nekünk volt balesetünk. Indulások mindig kérek védelmet, elképzelem ahogy épségben megérkezünk és egy burkot képzelek az autó/repülő/vonat köré - legtöbbször kék és rózsaszín pillangósat :) Ma elég hidegben, helyenként havas úton indultunk Vas megyéből Budapestre. Már az autópályán haladtunk, amikor a főnököméhez hasonló autó húzott el mellettünk, még a rendszám is hasonlított. Eljátszottam a gondolattal, hogy ha ő lett volna, mit írok neki. Valamiért ez jutott eszembe: "Szia! Vigyázz magadra, Tatabányánál baleset van!" Aztán persze elkalandoztak a gondolataim, beszélgettem párommal, utaztunk Győr mellett... közeledve Tatabányához. Szinte a levegő megfagyott bennem, amikor a Tatabánya táblánál megláttam a terelést. Mindkét sávot a leálló sávra terelték egy baleset miatt. Két autó ütközött és a törmelék, valamint a korlát darabjai, a fagyott föld és hó az útra szóródott. Talán komoly baj nem lett.
Viszont az biztos, hogy védelmet ezután is kérek és próbálok nem gondolni balesetre konkrét helyen. Ha mégis ilyesmi jut eszembe, akkor felkészülök a látványra...

2010. december 2., csütörtök

Hellinger terápia

Igazából ott és akkor értettem meg, hogy miért nem tudta még senki elmondani, mi is az a családállítás. Mit is kell csinálni, hogyan is kell elképzelni. Leírhatatlan élmény volt. Egy barátnőmnek mentünk segíteni. Különleges helyzet volt, csak egy embernek állítottunk. A titoktartás miatt nem írhatok róla többet, de az biztos, hogy azóta is gondolkodunk, vajon mi is történt ott. Ha szóba kerül, akkor is csak annyit tudunk mondani, elképzelni sem tudjuk mi történt velünk. Csupán attól, hogy mindannyian néztünk csendben egy gyertyalángot, pár perc múlva egy belső késztetésnek tettünk eleget. Egyszer szerettem valakit, aztán sírtam, majd féltem egy másiktól, úgy éreztem oda kell mennem a harmadikhoz. De nem tudtuk mit miért csinálunk. Viszont a barátnőm, aki a körön kívül ült, el tudott vonatkoztatni és ő tökéletesen értette mit lát: az életét.
Terápia volt-e? Neki mindenképpen - úgy gondolom. Nekünk... nekünk óriási élmény, amire vágyom, hogy újra átélhessem.
Nem szabad félni tőle... Főleg attól nem, hogy "Nekem biztos nem fog sikerülni", csak el kell engedni magunkat és hagyni, hogy működjön, mert bizony működik!