Talán az egyik legnehezebb dolog, több évnyi megfeszített munka után szembesülni azzal, hogy nem kellünk, vagy a másik fél nem úgy értékeli amit csináltunk, sőt akár semmibe is veszi. Én szinte belebetegedtem, kikészültem, nem tudtam mással foglalkozni. Csak erre gondoltam, csak erről beszéltem, nyilván mindenkinek az agyára mentem, még akkor is, ha igazat adtak nekem. Körülbelül két hónap után rájöttem, egyet tehetek. Ha nem tudok változtatni rajta, hát hagyom, hadd történjen, hiszen nem lehet véletlen. El kell fogadnom, hogy nem mindig én alakítom a dolgokat, nem mindig úgy jó, ahogy én képzelem - és itt nem hétköznapi, földi dolgokról van szó. Van valami a levegőben. Tanítást kapok, nem is akármilyet. Kemény tanítás, ami arra oktat, hogy hogyan tanuljak meg élni boldogan, magam miatt. Hogyan engedjem el az általam problémaként megélt dolgokat. Természetesen segítséget is kaptam. Nem csak barátok hívták fel a figyelmemet arra, hogy lehet ezt másként is, de teljesen véletlenül a kezembe került OSHO Hírnév vagyok és becsvágy című könyve is. Amikor elkezdtem olvasni, olyan volt, mintha nekem, erre az időszakra írták volna. Nagyon jó és főleg megnyugtató érzés volt. Most próbálom követni, elfogadni, megtanulni, hogyan hagyjam menni az életet.
Ez persze nem jelenti azt, hogy soha nem kell küzdeni, mindent el kell fogadni olyannak amilyen. De ha az ember nagyon figyel, érzi, mi az ami miatt kár könnyeket ejteni, kár miatta félni, vagy küzdeni ellene. Sokkal jobban érzem magam, újra tudok mosolyogni...
