Forró nyári nap volt a szavannán. Az állatok az egyetlen picuri tó körül gyülekeztek, hogy hűsíteni tudják magukat. Ella a kis víziló is ott szorongott a többiek között, de mivel még nagyon nem volt elég nagy, csak nehezen tudott bejutni a tóba. A barátai mind ügyesebbnek bizonyultak, és gyakran előbb értek a vízbe, mint ő. Ellának édesanyja segítségére volt szüksége, aki már elég termetes volt ahhoz, hogy utat tudjon törni kicsinyének. Ahogy telt múlt az idő, a kis Ella nem nőtt úgy, ahogy a többiek, és az anyukája nélkül még mindig nem boldogult. A többiek egyre gyakrabban kinevették, ő pedig csak bánatosan állt a tó partján. A kis víziló nagyon magányos volt. Egyik hajnalban, amikor mindenki elindult a tóhoz, ő a sor végén maradt és olyan lassan ment, hogy minél jobban lemaradjon. Az állatok közül senki nem kereste, mindenki azzal volt elfoglalva, hogy a legjobb helyet találja a vízparton. Így hát a víziló elindult, egyedül a végtelen szavannán.
Egész álló nap ment, mendegélt. Tikkasztóan meleg volt a pusztában. Sehol egy csepp víz, vagy legalább néhány csomó fű, amit megehetett volna. Hirtelen a távolban Ella meglátott egy fát. Nem volt túl nagy, viszont ahhoz eléggé, hogy az ő pici testének árnyékot tartson. Újult erővel kezdett el szaladni a fa felé, hogy végre elbújhasson a nap elől. Azonban a fa mintha mindig távolabb lett volna. Hiába szedte a lábait, csak nem ért oda. Egyszerre nagyon fáradtnak érezte magát, és leült a szavanna közepén. Sírdogálni kezdett, mert rájött, hogy hiányoznak neki az állatok az itató körül és már éhes, szomjas is volt. Azon gondolkodott, kitől kérhetne segítséget, hiszen amióta elindult senkivel nem találkozott, senki nem járt a környéken sem. Addig-addig sírt, míg nem elaludt, ott a puszta közepén.
Egyszerre csak nagy fényességet látott és egy tündér jelent meg előtte. A ragyogó ruhában egy arc jelent meg előtte, az arcot fény vette körül. A kis víziló hirtelen megnyugodott és biztonságban érzete magát. Örömében azonnal elkezdte hadarni, ami csak az eszébe jutott.
- Képzeld! Olyan rossz napom volt. Senki nem foglalkozott velem a tónál, ezért úgy döntöttem, hogy elindulok és keresek egy másik itatót, ahol jobban elfogadnak. De itt a szavannán nem találkoztam senkivel, és nagyon magányos vagyok – mondta szomorúan a kis víziló. – És te ki vagy? – kérdezte szipogva.
- Én egy tündér vagyok. De mondd csak, miért kellett elindulnod egyedül az ismeretlenbe? – kérdezte a hang. – Miért nem kértél engem? Én segítettem volna neked.
Ellának elkerekedtek a szemei. Hogy egy tündér segítségét kérje?
- De hát honnét kellett volna ezt tudnom? Nem is sejtettem, hogy te létezel. – álmélkodott a kicsi.
- Pedig minden nap ott vagyok veled, és segítek is. Csak te nem vetted észre – magyarázta a tündér. – Emlékszel még arra, amikor pillangókat gyűjtöttetek a többiekkel?
- Igen! Igen! Hogy ne emlékeznék, én gyűjtöttem a legtöbbet! – dicsekedett a kis víziló. – De te honnét tudsz erről?
- Az nap reggel, amikor felkeltél, rettenetesen izgultál a verseny miatt. Reggel azt mondtad, nagyon szeretnél nyerni, és arra gondoltál, milyen jó lenne, ha valaki segítene neked. Nos, én akkor is ott voltam veled, még ha nem is láttál, meghallottam a kérésedet – nézett mosolyogva Ellára a tündér.
- De hát honnét tudhatnám hogy velem vagy? Soha nem láttalak még…
- Mindig veled vagyok, amióta megszülettél. Most pedig, hogy tudod is ezt, bármikor kérhetsz segítséget. Csak gondolj rám, és mondd el, mit szeretnél. – mosolygott bátorítóan a tündér.
- Köszönöm. De ezért a sok jóért mondd, te mit kérsz cserébe? – kérdezte Ella, aki még mindig alig hitt a szemének.
- Nem kérek semmit. De ne feledd, csak olyan kérést tudok teljesíteni, amivel nem ártasz másoknak. És cserébe elég, ha megköszönöd. De most aludj, én vigyázok rád, amíg alszol és haza vezetlek.
A kis Ella azon nyomban álomba is szenderült. Szinte úgy érezte alig aludt pár percet, ám amikor újra kinyitotta a szemét nagyon meglepődött. Nem csak azért, mert máris világos volt, de legnagyobb meglepetésére otthon találta magát. Amikor körbenézett, sehol nem látta a tündért. Picit el is szomorodott, hogy máris elhagyta új barátja, pedig azt ígérte, hogy mindig vele lesz. Aztán eszébe jutott, hogy a tündér azt mondta, mindig vele volt, mégsem látta őt soha. Tehát az is lehet, hogy most is ott van, csak láthatatlan lett.
A nap közben egyre magasabbra szállt. A többiek is kezdtek ébredezni. Ella kitalálta, hogy még mielőtt felébrednek, és elindulnak a tóhoz, megkéri a tündért, segítsen neki, hogy jó helyet találjon a vízben. Halkan mormolta, szinte alig jött ki hang a száján. De biztos volt benne, hogy a tündér mindent hall.
Amikor felébredtek a többiek, mind nagyon megörültek, hogy újra ott találják Ellát a táborban. Együtt indultak el az itató felé közrefogva a kicsit. A tóhoz érve azonban mindenki előre szaladt, a víziló pedig ismét lemaradt, ahogy minden nap. Már éppen kezdett volna elszomorodni, amikor észrevett egy kis járatot két nagyobb fűcsomó között. Odabandukolt és kényelmesen besétált a vízbe. Olyan nagy szerencséje volt, hogy egészen a tó közepéig be tudott úszni, ahol aztán egész nap pancsolhatott.
Este aztán boldogan sétált vissza az alvóhelyre. Ahogy körbenézett az esti félhomályban úgy érezte, hogy még mielőtt teljesen lement, rákacsintott a nap. Ő visszakacsintott és csak ennyit suttogott:
- Köszönöm szépen tündérem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése