2009. december 9., szerda

Gondviselés

Zsemléket akartam venni, összesen hat darabot, másra nem is volt szükség. Az Örs vezér terén jutott eszembe, gondoltam úgy a legkönnyebb megállni, ha a Sugár parkolójában leteszem az autót, felszaladok, megveszem a zsemléket és már mehetek is haza - fáradt is voltam, és tudtam hogy ennek ellenére még  késő estig dolgoznom kell. A bolt szinte üres volt - kevés vásárló, nulla pékáru. Amikor még csak közeledtem a pult felé már láttam, hogy nagyon kevés maradt, de gondoltam hat zsemle, vagy legalább kifli még lesz. Egy sem volt... A fáradtság, a düh, az elkeseredettség olyan erővel tört rám, hogy majdnem sírtam. Tudtam, hogy át kell mennem egy másik, távolabbi üzletbe. Fel sem merült bennem, hogy próbáljam a jó oldalát keresni, hiszen annyira elegem lett. Visszasiettem az autóhoz, ahol hiába nyomogattam már pár lépéssel korábban a kulcsot, nem reagált. Nah, gondoltam, még ez is. Amikor aztán odaértem megvilágosodtam: az autó azért nem reagált, mert nem volt bezárva - nyitva hagytam a nagy sietségben. És persze hirtelen nagyon boldog lettem, hogy nem maradt semmilyen pékáru. Hiszen akkor talán még megyek egy kört a polcok között, végig állom a sort. Ez alatt akár ki is pakolhatnak mindent az autóból - bármilyen akadály nélkül - ha egyáltalán ott hagyják.
Természetesen ezek után boldogan mentem át a másik üzletbe, ahol még fél nyolckor is nagyon sok friss zsemle volt...
Azt hiszem ez tipikusan olyan apróság, amiből tudhatjuk, vigyáznak ránk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése