Néha elég, hogy csak belép a terembe valaki, és első pillantásra szinte tudom, hogy az illető milyen ember. Sokáig azt hittem, hogy csak anélkül ítélek meg embereket, hogy megismerném őket. Aztán ahogy teltek az évek rá kellett jönnöm, hogy nem véletlen az, ha a csapatból mindenkinek szimpatikus valaki, és csak én nem akarok a közelébe menni. Ugyanis hiába mosolyog, hozhat ajándékot, udvarolhat, akár fejre is állhat engem akkor is taszít. Aztán legtöbbször az élet engem igazolt. Számtalanszor hallottam, hogy "ejj ejj tényleg igazad volt". Pedig nem tudom, honnét tudtam, miért tartottam magam a véleményemhez, annak ellenére is, hogy mindenki próbált meggyőzni az ellenkezőjéről. Igazából soha senki nem értette meg, csak a többi indigó, akik ismerik az érzést. Egy indigónak hiába mondod, hogy ne ítéljen elsőre, várjon míg megismeri. Olyan érzés ez, mintha valakit évek óta ismernél és azt mondanák, hogy te nem tudhatod, milyen is a szóban forgó ember.
Képzeld el, hogy meglátsz egy magas férfit, jól öltözött és ahogy a romantikus regényekben írják "még a mosolya is tökéletes". Az első érzésed mégis ennyi: Jajj, atyám, ez a pasas rettenetes és már a látványa felidegesít. Az ember fejében szinte azonnal feláll egy kép.
Ami sokkal meglepőbb, hogy az elmúlt hónapokban sokszor elég volt ránéznem valakire és megjelent előttem egy kép a jövőjéből. Sajnos ezt még nem tudom kontrollálni, tehát nem vagyok jós és nem is merek ezekre a megérzésekre/látomásokra alapozni, de bízom benne, hogy előbb utóbb ezzel is tudok segíteni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése