Fura dolog a sértődés és a sírás. Valójában akármelyikről van szó, magunkat sajnáljuk és ezt a másikra vetítjük ki. Azon gondolkodtam, hogy ha megsértődöm "természetesen" haragszom a másikra de nem gondolom végig, hogy ez azért van mert belül azt ismételgetem: milyen rossz nekem, szegény én, stb. Nem az a bajom, hogy a másik nem jól gondolkodik, és ez neki rövid vagy hosszú távon rossz. "Nem beszélek veled, mert bántottál és úgy sajnálom magam, hogy nem érek rá végig gondolni, mi is a helyes" és adott esetben a nálunk sokkal magasabb rezgésűek, magasabb szinten működők, mit tanácsolnának.
A sírás ugyanez. Mindig azért sírunk, mert sajnáljuk magunkat, de persze a haragunkat kivetítjük másokra, mert az egyszerűbb.
Talán azért jó sírni, mert őszintén sajnálhatjuk magunkat - csak az a baj, hogy ilyenkor mindig választunk valakit, akire haragszunk. Nem nagyon tudok olyat, akire haragszom, talán csak olyat, akit nehezen viselek el. De már jó ideje nem haragszom senkire, semmiért. Nagyon hálás vagyok azért, hogy megkaptam ezt az ajándékot. Csak türelem kell hozzá, hogy ki tudjam várni azt az időt, amíg mások túl tesznek sértődöttségükön, vagy megtanulják máshogy felfogni az életet... kevésbé énközpontúan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése