Elfogadni, hogy lesz ez jobb, elfogadni, hogy jó az, ami van és köszönetet mondani érte... nagyon nehéz. Minden este hálát adni azért a tanításért, a sok nehézségért, a nekünk okozott fájdalmakért... de legalábbis azért, hogy meg tudtunk bírózni vele... nagyon nehéz. Ennél már csak az nehezebb, hogy belevágjunk valamibe, amihez útmutatást kaptunk, de kilátástalannak tűnik és nem látjuk az értelmét.
Minden reggel, amikor felkelek arra gondolok, hogy mutatják a helyes utat, vigyáznak rám. Nem szabad sem félni, sem szomorkodni. Mindig azt kapjuk vissza amit adunk. Ezért próbálok nem gondolni arra, hogy a világ milyen velem. Bár néha hirtelen felindulásból arra gondolok, hogy most aztán hujj jajj, megadom a magáét annak, aki bántott, vagy próbált bántani. Persze lenyugszom, és nem ugrom neki.
A segítség nyújtás viszont az életem része. Pici korom óta szinte mániákusan akarok segíteni... Állítólag ez a feladatom ebben az életben, azonban egyre inkább azt tapasztalom, hogy a nyújtott segítséget vissza is kapom. Szinte elég gondolnom valamire és vagy a környezetemből valaki, vagy akár egy ismeretlen nélkül segít megvalósítani.
Szeretnék-e nyugodtabb életet? Jobb munkát? Kiegyensúlyozottabb magánéletet? Igen, igen, igen. De hogy lehetnék-e boldogabb? Nem tudom. Olyan sokat kapok, annyi minden van, amiért hálát adhatok, hogy azt mondom, boldog vagyok, nem kérek többet. Elfogadom, hogy amire szükségem van a boldoguláshoz mindig megkapom, akkor amikor szükség van rá... És ha visszagondolok az eddigi életemre, látom, hogy ez mindig így történt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése